Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

I. A Ma élén - Tilkovszky, Vojtech: Az én Kassák Lajosom

Ám Kassákot nemcsak barátaitól vágták el a körülményei, hanem — képzőművészetében — egykori önmagától is. Amikor annyi idő után újra festeni kezdett, képei a depresszió és az elszigeteltség helyzetében születtek. Évekig eltartott, amíg kapcsolatokat tudott találni a húszas években alkotott műveinek szellemével. Olajképeinek új sorozatában a szigorú architektonikái rendbe ekkor bizonyos lágyság vegyült; formái feloldódtak és lirikusabbá váltak, színei elvesztették egykori kristályos tisztaságukat. Erre csak Kassák halála után döbbentem rá, amikor Pesten felkerestem elárvult Bécsi úti műtermét, hogy áttekintsem képzőművészeti hagyatékát. A hagyatékban mégis annyi remekmű fénylett, hogy azokból könnyű volt egy kiállításra való anyagot összeválogatni. A kiállítást 1969 őszén rendeztem meg a prágai D-galériában, s az valóságos felfedezésként hatott. Prágából aztán Brnóba vittem le az anyagot, s a kiállítás, a Művészház csarnokában, ott is eseményszámba ment. E két kiállítással a csehszlovák értelmiség ismét kiállt Kassák mellé az európai porondon. Ám a brnoi megnyitón Frantisek Kalivoda avantgárdé építész, a Bauhaus egykori tagja, feltett egy kérdést, amely engem évtizedeken át nyugtalanított, de amelyet — míg Kassák élt — nem mertem hangosan kimondani: Mi lett volna Kassák Lajosból, mily képzőművészeti világnagyság, ha 1926-ban nem tér vissza az ellenforradalmi Magyarországra, ahol végül is belső emigrációba kényszerült, hanem megy töretlenül a maga útján, mint egykori szövetségese és társa, Moholy-Nagy? E kérdésre persze nem könnyű felelni. De annyi tény, hogy a húszas évek művészete Kassák nélkül ma már elképzelhetetlen. Prága, 1972.