Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

IV. Részletek öregkori arcképéhez - Kerényi Grácia: „Elvásott fogak"

me alienum puto" értelmében. Erről az „emberiről" győzött meg, még jobban, az Egy ember életének olvasása is. Kassák hajdani énjének szembesítése az öregkorában megismerttel: az az egyenes út a legemberibb, melyen a hibák, a „gyarlóságok" is előbbre visznek, tovább mélyítik énünket, s hipokrita álkövetkezetességből soha nem hazudjuk le, amit most érzünk és gondolunk. Egy ilyen egyenesség és egyértelműség a pátoszt is hitelesíti, megrendítő erővel telíti a költészetben, s az „én vagyok én" holtig híven hordozott külső jeleit az életben: a kalapot, a nyakkendő hiányát... Szeretem-e a festészetet? Valahányszor ezt kérdezik tőlem, válaszom mindig ugyanaz: szeretem azóta, hogy Kassák verssorozata, & Mesterek köszöntése közel hozta hozzám a moderneket. Mert őáltala - a verseket Klári kéziratból olvasta fel, keletkezésük után - ismertem meg Kleet, Chagallt, Max Ernstet, Franz Marcot, Légért, azután kezdtem reprodukciós köteteket vásárolni, múzeumba örömmel járni, Bázelben, Bernben, Párizsban, s a modernek után kezdtem megbarátkozni a régiekkel is. S persze,Kassák festészete: ugyanazt gazdagította színekkel, fejezte ki a színek és formák fogalmaktól nem áttételesített nyelvén, amit ismertem és szerettem benne addig is, a költőben és emberben — ha le szabad ilyet írni —, az önmagával és művével mindig azonos Kassák Lajosban. A barátságunk, ha nem elbizakodottság ezt a szót használnom, ugyancsak Visegrádon kezdődött, egy nagyon hosszú estén, amikor az aranyszínű játékmackóm ürügyén elmeséltem, kérdésére, egy négy órán át tartó körmondatban, a negyvennégy—negyvenötös kalandjaimat, német fogságom és hazatérésem történetét. Attól fogva jártam Kassákékhoz, s így került be a mackóm az első Kassáktól kapott kötet, a Költemények, rajzok dedikációjába. Ebben a kötetben jelentek meg az 1956 februárjában, Visegrádon írt versei, köztük az Elvásott fogak is: van, aki megette a kását, van, aki nem ette meg. Kassák szavaiból sokat megjegyeztem: hadd idézzek néhányat azokból, amiket kérdéseimre, az engem izgató kérdésekre válaszolt. „Hisz-e Istenben? " — „Én nem mondom róla, hogy ő nincs, de ő ne mondja rólam, hogy én rossz ember vagyok." S az ölésről, az állatok megöléséről: eleinte, még az ötvenes években, azt magyarázta, nem okozott neki soha konfliktust (persze nem ezzel a szóval), gyerekkorában is, mindig voltak galambjai, de levágta őket és megette, ha kellett. A galambászat után horgászkodása is ezt bizonyította: az állatvilággal racionális kapcsolatban szemlélődik és öl az ember. De a horgászó Kassák később, Szigligeten, egyre inkább csak szemlélődött, azónhasú fellegek alatt, és tán hetvenöt éves lehetett, amikor azt mondta: „Az ember egyszercsak sajnálni kezdi a halat, és később, hetvenen túl már a kukacot is." Hetvenötévesen írta, hogy