Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)
III. Az újjáépítés vezérkarában - Vidor Miklós: Kassák műhelyében
Vidor Miklós KASSÁK MŰHELYÉBEN összefogottabbá váltak az arcok, ha belépett a szobába. Aki először került elé, az is érezte, hogy apró, érzékeny-szürke szemét nem tévesztheti meg, hiába próbálna mélyebbnek, jobbnak mutatkozni a valóságosnál. Kényszerítő erő áradt a jelenlétéből, arra sarkallt, hogy végső nyíltsággal közelítsünk hozzá, gyöngéinket sem takargatva. A külsőségekhez sem ideje, sem türelme nem volt, elárulta ezt minden gesztusa, formaságokat kerülő egyszerűsége. Az egyenes beszédet szerette, még a szabatossághoz sem ragaszkodott. Többre becsülte az őszinteséget, nyers, dadogó rögtönzésben is. A figyelme volt ösztönző, amint megmért. Ránk függesztett, célba vágó tekintete olykor bizonytalan sejtéseinket tudatosította bennünk. Távoztunkban magunkkal folytattuk tovább a vitát, érveket és igazolást kerestünk, hogy esetleg másnap kiáltsuk vissza a telefonba a megtalált végszót. Alig voltam túl a húszon, mikor találkoztam vele, s életének utolsó két évtizedén kísérhettem el. Láttam sorsának nem egy fordulóján: a fölszabadulás utáni esztendők megéledő művészeti életének irányító posztján, három folyóirat szerkesztői asztalánál, majd nemsokára a teljes agyonhallgatottság odúmagányában. Fönnsíkon élt ott is. Vonásai talán még jobban megszikkadtak, de a válla rnilliméternyit sem roskadt. Aztán eljött az utolsó tíz esztendő beteljesedő korszaka, megérte a fönntartás nélküli, nyilvános elismerést. Mindvégig ugyanaz maradt: szikár nyugalmát nem kezdte ki a száműzöttség, és nem ismerte a fegyelmét föllazító megelégedést. Szűk kis mosollyal jegyezte meg: — Életében kell az embernek föltámadnia! Az emlékezés fonáksága, hogy arról kell szólnom, amiről kívüle mással aligha beszélhetnék már. Az elhangzott dialógus meghittségét kell föláldoznom, hogy ennek fejében olyasmi is fölszabaduljon, amit nem mondhattam el neki. Most elárulom hát róla. Sosem érzékeltem a korát. Kiiktatta, nem juttatta eszembe és nem védekezett ellene, akár tréfálkozva sem. Nyilván, mert számára sem volt fontos.