Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

III. Az újjáépítés vezérkarában - Hegedűs Géza: Ama nagyon kevesekközé tartoztam, akikkel tegeződött

magyar költészet egyik nagyjelentőségű művének vallottam, és azután a Máglyák énekelnek nagyepikája számomra valahová Ady mellé sorolta Kassákot. (József Attila költészetét csak később ismertem meg.) Közben ez az egész avantgárdé költő-művészet nagyon idegen volt tőlem. Klasszicizáló hajlamú, közben a romantikával rokonszenvező alkat vagyok, az én számomra a legközelebb álló magyar költőóriás Arany János, és az Ady iránti mélységes tisztelet mellett, szubjektíve mégis jobban szeretem Babitsot. Kassák tehát nem állt közel hozzám, hanem objektíve tudtam, hogy az egyik lehetséges útnak ő a fő alakja, és legjobban azt szerettem benne, amit ő észre sem vett, vagy ha mondtam, hol nevetve, hol indulatosan tagadta: pátoszának romantikus jellegét. Persze egészen más jellegű olvasmányélmény volt prózája. Az Egy ember élete úgy remekmű, ahogy van. Szeretem regényeit is. És lehetett ideológiailag önellentmondásos, máig is vallom, hogy a magyar proletariátusnak nagyobb és hitelesebb epikus ábrázolója még nem akadt. De személyesen egészen a felszabadulásig nem találkoztunk. 1946-ban a Városházán alakult egy „Kultúrpolitikai Bizottság", amelyet tanácsadó szervül szerveztek a főváros kultúrával foglalkozó ügyosztályai mellé. A bizottság elnöke Lukács György volt, titkára én (aki akkor „üzemi tanácsos" címmel osztályvezető voltam a Városházán). Meghívott tagjai közt volt Kassák is. Amikor bemutatkoztam, jellegzetes á-zó hanglejtésével üdvözölt: „Já mágá áz, áki árról á burzsuj fiatalemberről írt eposzt!" (Akkoriban jelent meg még a háború előtt írt Polgár Szilárd című versesregényem.) Megtisztelve vettem tudomásul, hogy Kassák olvasta. Az se hűtött le, hogy így folytatta: „Olyan, mintha száz évvel ezelőtt írták volná." Én ezt válaszoltam: „Pedig régebben írták: hat évvel ezelőtt, még a háború előtt." Nevetett, és azt mondta, hogy a polgári hanyatlásnak ez a krónikája jobban tetszett volna neki, ha prózában olvassa. Ezt a véleményét úgy tizenöt évvel később újra elmondta nekem; akkor sem hittem el neki. Valahogy azonnal kialakult közöttünk a szívélyes hang, habár még jó tíz évig igen ritkán találkoztunk. De tudta rólam, mennyire nagyrabecsülöm költészetét. Azt is tudta, hogy mint a verstan tanára, főiskolai óráimon prozódiailag szoktam elemezni egyik-másik költeményét. Egy ízben meg is kért, mondjam el, mit tanítok a Mesteremberek szövegritmikájáról. Leültünk a Lux eszpresszóba, a Margit híd budai oldalán (azóta azt a kávézót Fénynek hívják), és sorról sorra végigelemeztem kizárólag akusztikai-szöveghullámzási szempontból a verset. „Mondja, mire jó éz? " - kérdezte először. De hamarosan mint jó társasjátékba, maga is belelelkesedett a formai szövegelemzésbe, már segített is nekem, hogy ő hogyan hallja a sorokat. A Mesteremberek után más versekre is sor került. Amit később A költői mesterség című verstankönyvemben írtam a Kassák-vers jellegéről, azt ekkor, vele együtt beszéltük meg. Olvasott tőlem