Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)
II. A Munka szerkesztője - Faragó András: Kassák Debrecenben
gal, gyakorlati tapasztalattal látott el. Ezért a mi győzelmünket egyben Simon Jolán győzelmének is tekintettem. Kassák harmadik debreceni előadására 1932. január 10-én került sor. A magántisztviselőknél — Boross Irén körül — kialakult egy maroknyi kassákista csoport; de Kassák meghívása talán nem is annyira az ő mozgolódásuk eredménye, mint inkább elnökük, Gombossy Zoltán feltűnési igyekezete. Az előadás a Déri-Múzeumban volt. Ez volt az egyetlen eset, amikor szavalókórusunk a Margiton kívül szerepelt. Boross Irén kérésére én egy Kassák-verset is elmondtam; a számozott versek közül a 100.-at választottam. „Kapuk előtt állok..." — kezdődik; s aktuálisnak éreztem a sorokat:, érzem most mindenki rám néz / de senki sem lát engem". Simon Jolán újra ellátogatott Debrecenbe — 1932 nyarán. Kassák értesített, hogy az egyik filléres vonattal jön felesége és vele néhány Munka-körös elvtárs. Kért, hogy szedjem össze kórusunkat, és töltsük értelmesen a napot. Sajnos, kórusunknak a felét is alig tudtam összeszedni; így a pestiek produkálták magukat. A legemlékezetesebb és egyben legdöbbenetesebb személyes kapcsolatom Kassákkal Sallai és Fürst kivégzését követően történt. Az 1932. július 29. utáni napok egyikén kaptam meg Kassák levelét és vele egy memorandumot. (A levelet M. Pásztor Józsefnek adtam át, aki a memorandum másolatával is rendelkezik.) A memorandum a statárium megszüntetését követelte, és akciókat javasolt ennek kiharcolására. Kassák arra kért, szerezzem meg a helyi szocdem szervezet aláírását a memorandum támogatására, s vagy a vezetőség, vagy a Munka útján juttassuk el a központi vezetőségnek. Egyben közölte, hogy „Matyi", azaz Adler Márta magántisztviselő egy verset is hozott tőle. Kérte, hogy azt pártnapon vagy más nyilvános összejövetelen olvassam fel. A fenti kéréseknek az akkor tartott kórus-próbán tettem eleget; a vers a Szólok halottainkról... volt. A három dokumentummal nem értem el azt a hatást, amit vártam tőlük. Nem értették volna meg a statáriumnak az egész munkásmozgalomra kiható veszélyét? ! Megdöbbenésemre valaki megjegyezte: miért éppen Kassák kezdeményezi ezt. Hát még mindig itt tartunk? — vágott mellbe a kérdés. Kiderült, hogy a kórusnak talán a fele írná alá a memorandumot. A következő napokban másfelé is tájékozódtam. Rádöbbentem, hogy a hivatalos párt is elutasítja a tiltakozást, mert a Szociáldemokrata Párt mindig tudja, mit és mikor kell valamit csinálni. A memorandum ügye tehát a mi kezünkben csődbe jutott. Nem mertem róla Kassáknak beszámolni. Minden széphivésem és akarásom mellett személy szerinti bukásnak tekintettem. Olyan feladatnak, ami erőmet és a debreceni kis Munka-gárda erejét meghaladta. Már korábban említettem Kassáknak, hogy a fáradás jeleit érzem magamon. Nem a munkában fáradtam el, hanem az ezzel együtt járó, időnként értelmetlen vitákban. Kassák igyekezett lelket verni belém. Egyik levelében így írt:
