Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

II. A Munka szerkesztője - Major Máté: Kasi vonzása

szervezetnek Kodály Zoltán volt az elnöke, Két alelnöke pedig Kassák Lajos és Szőnyi István. Itt aztán viszonylag sűrűn találkoztunk Kassákkal, ö szerkesztette — említettem - az Alkotást, a Tanács remek folyóiratát. Ennek egyegy számát időközönként az egyes szaktanácsok töltötték meg anyagukkal. Az építészeti számban én is írtam: Az új építészet alapelvei egy magyar építész művében és megvilágításában címen. A magyar építész, természetesen Breuer volt, és persze kitértem benne a politika kérdésére is. Kassáknak ez is tetszett, őszinte örömömre. Találkozásaink egyébként hamarosan megritkultak, mert a Tanácsot 1949-ben megszüntették. Egyik újabb, de nagyon emlékezetes találkozásunk már jóval később, 1962 januárjában történt. A Mérnöki Továbbképző Intézet égisze alatt, az Építők Klubjában a téli szezon folyamán, az „új művészet"-ről rendeztek előadássorozatot. Ennek illusztrálására zárt körben bemutatót tartottak a magyar avantgárdé — az aktivisták, a szentendreiek, az európai-iskolások stb. — maradványaikban is szétszórt, elnémított stb. festő- és szobrász tagjainak műveiből, s engem tiszteltek meg azzal, hogy ezt a bemutatót megnyissam. Látható volt itt Kassák néhány képe is, s ő maga is jelen volt, amikor beszéltem. E megnyitómban, részben a művész ahhoz való jogát védtem, hogy meggyőződése szerint dolgozzék, hogy műveivel a nyilvánosság elé léphessen, hogy a nagyon sokrétű közvéleménnyel való „ütközés"-ében mérhesse le művészetének értékeit. Részben, igazságtalannak érezvén minden egyoldalúságot, védtem a látható valóságot így vagy úgy reprodukáló művészet produkálói mellett az úgynevezett „absztrakt"-ok és az úgynevezett „szürrealistá"-k létjogosultságát is. S mivel a kiállítás zártkörű volt, s mivel nem akartam, hogy mindenféle mendemondák alapján ,,ülegális" tevékenységgel vádoljanak, mondottaimat, némi kikerekítésekkel a Valóság ugyanez évi második számában közzétettem. A következmények eléggé ismeretesek. Azt hiszem, hogy Kassák közelebbi barátsága irántam innen datálódik. Csaknem öt évre rá, pontosan 1966 novemberében a magyar fotóművészet 125 esztendős jubileuma alkalmából rendezett kiállításon — ezen Kassák is jelen volt montázsaival és körének szociofotósai, felvételeikkel — éppen nézelődtem, amikor váratlanul hozzám lépett Kassák és kérdezte, nem nyitnám-e meg a következő év elején rendezendő kiállítását. Akkor lesz ugyanis nyolcvan esztendős, s ezért lehetővé teszik neki is, hogy a Fényes Adolf teremben bemutassa életművét. Bevallom, megilletődve fogadtam a felkérést. Emlékeim Kassák Lajosról most már egyetlen esztendőre sűrűsödnek össze. 1967. február 14-én Kassákékhoz mentem - feleségestül -, hogy egy kicsit beszélgessünk a kiállításról és megnézzük a bemutatandó anyagot. Először jártam Kassák lakásán (s az ő életében utoljára), s úgy éreztem, ez is -