Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Persze Ady vagy Bartók magyarság-eszménye sokkal tágabb ölelésű volt, mint nyugatos kortársaiké, akik az övékben sok modorosságot, különcséget is érezni véltek. Bartók I. zenekari szvitjének bemutatásáról szólva a Nyugat kritikusa helyesen mutatva rá, hogy a szerző megtalálta a magyar szimfonikus formanyelvet, „azt tehát, amit Erkel, Mosonyi, Liszt és annyian csaknem teljesen hiába kerestek", a mű belső világának jellemzéséül azonban ezt írja: „Bartók I. suitejét az a csárdahangulat jellemzi, amit például Ady Endre »magyar-verseiben« találunk. Céltalan, könnyes elbúsulás a borospohár mellett, hajnalig. Duhaj fölujjongás és hejehujázás." (1909. I. k. 338. 1.) De ahhoz a felismeréshez, melyet Bálint Aladár fogalmazott meg oly szépen az új közönségről és új igényről írva, mindnyájan eljutottak, s vallották: ,,Űj emberek kellenek, új emberek, kik a vonósok nagyvonalú szólamaiba bele tudják vinni a maguk testéből, agyából, idegszálából következő melódiát". Ezek az „új emberek" Bartók mellett — kinek jelentőségét azonnal felismerte a Nyugat — Weiner Leó és Kodály Zoltán voltak. Csáth már 1910-ben tanulmányt szentelt Bartók és Kodály művészete rokonságának, s elsőnek mutatott rá a hasonlóságokon túli különbözőségekre, amikor Kodály kontemplatívabb alkatával Bartók elementárisabb világát állította szembe. Köztudott, hogy Kodályt csak valamivel később ismerte el a zenekritika. Csáth Géza is megelégedett azzal, hogy „föltétlenül tehetséges"-nek nevezze. Az egyéni adottságokon, a tehetség kibontakozásának időbeli különbözőségén túl ennek elsősorban az a magyarázata, hogy a Nyugat öntudatos újszerűségéhez lényegesen közelebb állt Bartók újdonsága, maga a jelenség is, s az a vihar is, mely körülötte tombolt, mely a zenei modernizmus ugyanolyan vezéralakjává tette őt, mint Adyt a költészetének. A Nyugat épp ezért nem elégedett meg a bartóki művészet kibontakozásának nyomon követésével, hanem azokat az együtteseket, szólistákat és társaságokat is rendszeresen figyelte, melyek tehetségüket az új magyar zene és elsősorban Bartók szolgálatába állították. A Waldbauer-vonósnégyes bemutatkozását ezért méltatta e szavakkal Kuncz Aladár: „Waldbauer, Kerpely, Molnár és Temesváry. Négy név, melyhez sok eseményes koncert fog fűződni!" (1908. II. k. 1574. 1.) ezért írt a vonósnégyes első esztendejéről ugyancsak meleg hangú méltatást Bálint Aladár (1911. I. k. 502. 1.). Ezért figyelte hónapról hónapra méltányló elismeréssel Berény Róbert az Üj Magyar Zenei Egyesület programjait, melyek véleménye szerint friss vérkeringéssel töltik meg a sivár és siralmas hazai zenei életet. Két ízben is ugyanazzal a fordulattal fejezi be ismertetéseit („Hölgyeim és uraim, legyenek az UMZE tagjaivá. Járjanak el koncertjeikre, fizessenek a jegyekért! Meglátják, érde-