Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

D er si Tamás Az 1919 utáni Nyugat kutatásának feladatait vázoló Szabolcsi Miklós kérdései közül legalább kettő érinti a folyóirat körüli társadalmi-politikai közhangulat problémáját, az egykori irodalmi élet összefüggéseit, a folyóirat múltjának és jelenének sajtóbeli visszhangját. E téren sok még a tennivaló. Különösen elhanyagolt terület a konzervatív és ébredő-nacionalista irányzatok iVmtgat-kritikája, az a két évtizedes kampány, amely alacsony színvonala, gondolatszegénysége ellenére sem mellőzhető. Hiszen ismerete nélkül lehetetlen volna rekonstuálni a két oldalról támadott orgánum helyzetének kényességét, a szerkesztőit óvatosságra kényszerítő szorongatottságot. Alábbi adalékaim természetesen csak jelezni próbálják a Nyugat jobboldali ellenfeleinek érveit és indulatát. A konzervatív világnézetű, esztétikai nézeteiket tekintve népnemzeti beállítottságú szerzők korábbi akadémikus érveiket ismétlik. Talán csak a Tanácsköztársaság megdöntését közvetlenül követő években színezi némi indulat méltóságteljes körmondataikat. (Lásd: Beöthy Zsolt: Irodalmunk és jövőnk, Budapesti Szemle, 181. köt. 1. 1.; Berzeviczy Albert: A forradalom utáni irodalomról, Budapesti Szemle 186. köt. 1. 1.; Berzeviczy Albert: A bolsevizmus a magyar kultúrában, Magyar Múzsa, 1920. 337. 1.; Császár Elemér: Irodalmunk a nemzeti újjászületésben, Néptanítók Lapja, 1920. 13—14. sz.; Pintér Jenő: Gondolatok az irodalomról és a kritikáról, Szivárvány, 1921. 1. sz. stb.). A válság és az összeomlás szellemi előkészítésével vádolják a társadalomtudományok radikális művelőit, a Huszadik Század, s más, rokonfelfogású folyóiratok szerzőgárdáját, a Nyugat szerkesztőit és íróit. Álláspontjukat — amely az ellenforradalmi konszolidáció éveiben ismét kiegyensúlyozottan diszkrét formát ölt — a félfeudális társadalmi berendezkedés, a konzervatív ízlésformák nyílt védelme, mindenfajta újítással szembeni apológiája határozta meg. A húszas évek végén, mint köztudomású, nézetrendszerük bizonyos mértékű árnyalására, elutasításaik finomítására is hajlandónak mutatkoztak. Ezt fejezte ki, foglalta össze Berzeviczy Albert a kettészakadt irodalomról indult vitát kirobbantó 1927-es beszédében. Tormay Cécile uszító ellenforradalmi krónikája, az 1918/19-es eseményeket szélsőséges szubjektivitással idéző Bujdosó könyv több helyen érinti és kárhoztatja a Nyugatot. Ezek után meg is lephetné a mai olvasót, hogy Tormay folyóiratában — a Nyugat hatásának, szellemi fölényének ellensúlyozására indított Napkeletben — alig találja nyomát e vetélkedésnek, a nyugatos irányzat nyílt bírálatának. A magyarázat: Tormay Cécile és szerkesztő tár-