Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

hat versszakban az itt is kiugró „bút" főnév egyetlen kivételével a megformált tárgyiasságok mindegyike, s néha nyílt idézettel is (mint a második versszak második sora), a teológia kozmogóniájának, illetve metafizikájának (a csillagok örök forgása, Cél, Kulcs, világok vihara, hajnal, alkony, stb.) a teológia földi élet képzetének (vétek, seregek, császárok, világ nyomora, ínség, háború stb.) és a teológia lélektanának (szerelem bűne és gyásza, öröm és bánat, derű és ború) régóta kanonizált s gyakran már a különféle szent szövegekben is allegorikus tárgyait és fogalmait idézi fel. E szempontból úgy mondhatnánk a költemény három szféra, a lelki, a földi és az égi harmóniájának, e harmónia lehetőségének példabeszéde; mintha a consolatioban isteni hang szólítaná meg az Ént és vigasztalná meg az embert elmondva, elzengve neki az emberi sors példabeszédét. Ezért mozog az egész költemény annyira általános szférában: a szembeötlően uralkodó elvont főnevek, a sok általánosító, dekonkretizáló többesszám és a közismert allegóriák szövegkörnyezetében (lélek, korok, világok, Cél, Kulcs, szerelem, derű, ború, bűn, gyász, sors, véletlen, nyomor, ínség, látás, stb.), ha absztrakttá nem is, de mindenesetre jóval kevésbé tárgyszerűvé válnak még azok a kevés számú konkrét megnevezések is, melyekhez talán nem tapad már eleve allegorikus jelentéskör (meséskönyv, háború, szem, homlok, planéták). Az idézetekre támaszkodó önkifejezés Babits, s kivált a fiatal Babits formanyelvének egyik állandó eleme, az emberiség kulturális hagyományából merítő, abba belehelyezkedő objektiváció egyik legfontosabb eszköze. A megformált tárgyiasságok ilymérvű hagyományossága azonban már mindenképp kivételes. Fiatalkori verseinek legtöbbjében már maga a vershelyzet is, mint mondjuk a reliefhez írt szerelmi vallomás, vagy a sok pszichologikus helyzetdal, bizonyos feszültséget foglalt magában; itt viszont szakrális, sőt kétszeresen szakrális megnyilatkozási helyzetet vállalt, s ezen belül mintha nem is törekedne egyénitésre, színezésre, bővítményes mondatrészt alig használ, az igéket pedig legalább is az első hat versszakban, mert az utolsó kettő e tekintetben is eltér, a főnevek teológiai jelentésmezejének legszűkebb köréből meríti/'

8 Időbeli mozgás pedig, ismét csak az általánosságot nyomatékosítva, végképp nincs közöttük. A vers belső ideje a lélek és a kozmosz a Vallomásokból ismert közös, időtlen jelene. Babits versének szavaival az „örök" „dolgok" „történésének" időtlen jelene, melyben a múltidejű igék mind rég lezajlott eseményeket vonatkoztatnak a jelenre, a kevésszámú jelenidejű pedig vagy bármikori, vagy 48 Charles Osgood szómező-elméletét a Strukturalizmus című szöveggyűjtemény ismertette, Európa kiadó, 1971.