Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Látásban és cselekedetben tébolyunk céllá igazul: mert így akarta azt az Ur, hogy ne legyünk többé hitetlen. Görcsös fájdalommal szinte; mert bár ezt az igazságot, a Cél fogalmát sokszor és sokfelöl közelítette, s ami az ő költészetében úgy tetszik ezzel járt, az egyes versek, sőt versszakok néha szinte poentos irányultságát egyre nyíltabban vállalta, nem csak a „hitetlen dalok" vonzásán, a téboly érzetén is felül kellett kerekednie. A költemény közölő és szilenciumos kötésű mondatai, fordított rendű és elnyújtott birtokosszerkezetei, a felszólítások és a szenvedő értelmű igék mindenkire kiterjesztett személytelensége az Úr nevének a végén kicsattantott cselekvő alanyával akár egy bibliai parafrázis, a vallomásos próféciák sötétszínezetű harmóniájával zengetik ki a megigazulásnak és a megigazulás gyötrelmének belső történését és belső látomását. A nem sokkal később keletkezett zsoltár-versek viszont a már megtalált bizonyosság költeményeinek íródtak. Szándéka szerint a Zsoltár gyermekhangra a naivitás, a Zsoltár férfihangra a tudás bizodalmának költeménye; Zsoltár és nem prófécia. Az alcím — Consolatio mystica — ebben az összetételben nemlétező műformát jelöl. A Vígasztalások klasszikus hagyománya jól ismert, azt az értelmet viszont, amelyet Babits versében kap, majd később kíséreljük meghatározni. A mystica melléknév talán a szó hittudományi értelmében az egyéni szenttéválásra, Avilai Szent Teréz, Szent Bernát „kis útjának" teológiájára utal, vagyis arra, ami Ágostonban is Babitsot megragadta, talán pedig e szónak köznapi értelmében egy rejtelmes belső hangot jelöl, valamilyen letisztult, biblikusán személytelen önmegszólítást, mely egyszersmind a szférák zenéjének igéit és harmóniáit szólaltatja meg. A léleknek és a kozmosznak ez a fajta egylényegűsége, a „schola pectoris" kozmikus bensőségessége, melyet a Vallomásokban legerősebben a Fény képzetköre közvetít, Ágoston világképének egyik legjellemzőbb és legköltőibb vonása. Az Igazság Fénye, amelyet mindig keres — ..Aki ismeri az igazságot, ismeri e fényt is, s aki e fényt ismeri, az örökkévalóságot ismeri: a szeretet ismeri a fényt" — amelyhez el kell jutnia — „Mit tegyek hát, én igaz életem, Istenem? áthaladok majd e képességemen is, melyet emlékezetnek hívnak, áthaladok rajta, hogy elérjek hozzád, édes Fény!" — ez a „dulce lumen", melynek sugárzása egyre erősebben átragyogja életét és így a Vallomások lapjait, egyszersmind szívének fénye: istenét „lumen cordis mei"-nek szólítja/'

6 46 Szent Ágoston vallomásai, 1917. II. 92., II. 263., I. 86. 1.