Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

vételként nincs egyetlen verse sem, mely mögött ennek a felfogásnak, vagy akárcsak ennek a költői látomásnak közvetlen hatását feltételezhetnénk.

21 Jóval később, egy 1924-es költeményben A vén kötéltáncos-ban bukkant fel talán a Zarathustra kezdőképe, de megint csak visszájára fordított jelentésben, a magány és a veszély boldogtalansága Babits versében megváltatlan, megválthatatlan marad. Mélyen, valóban egzisztenciális érdekeltséggel rezonált viszont az „ewige Wiederkehr" gondolatára; arra a képre, melyben Nietzsche a századforduló egyik legfájdalmasabb ellentmondását, a fejlődés nemrég felismert elvének és a dekadencia érzetének-tudatának ellentmondását, az evolúció értelmetlenségét, a tragikus evolúció képzetét összefoglalta. Az extázist, melyben a gondolat Nietzsche hangszerelésében megszólalt Babits most se vette át, sőt javarészt még pátoszától is megfosztotta — s így épülve bele „világnézethangulatába" az ő „örök visszatérése" inkább lemondó, letargikus, s ha van pátosza, mint A Danaidákhan, úgy az a reménytelenség, s a reménytelenség retorikájának pátosza; a dekadenciának pedig, legalábbis az igazán jelentős, a nagy távlatokat és a nagy kérdésfeltevéseket megélő dekadenciának talán éppen ez egyik legfőbb jele. Bármennyire módosította, vagy talán inkább áthangolta is Nietzsche gondolatát, annak indíttatása már nagyon közelállt az ő egyik központi problémájához: az örök sokszorozódás hitének és az abszolútum igényének kettőssége kényszerűen vezette el Babitsot a világ és a létezés értelmének, céljának megkérdezéséhez. Eljutott ehhez a tisztán teleológiai tartalmú kérdéshez természetesen Bergson is, sőt maga mondja, a filozófia alapvető kérdése az. miért létezik a világ?

22 Válaszában a mechanikus magyarázatot s bármilyen leibnizi típusú teleológiának még az elvi lehetőségét is egyként elveti;

23 helyükbe a Semmiből (Néant) elsőként kirajzolódó minőségnek, minőségi különbözésnek (qualité), a változás, a levés folyamatának (changement, devenir) és az életáramnak (élan vital) négyes fogalomrendszerét állítja, melyből az utolsó magyarázatot nem igénylő, önmagát indokló végső elve az élet, a világmindenség (Univers) egészének és létezésének.

24 21 I. m. Babits levele Kosztolányihoz, 1904. november 17-én. Babits Mihály: Nietzsche mint filológus, Gondolat és írás, 1922. Egyébként a Nietzsche magyar utóéletéről írt két cikk egyike sem említ egyetlen Babits verset sem. (Lengyel Béla: Nietzsche magyar utókora, 1938. Zolnai Béla: Kosztolányi, Juhász; Nietzsche, Itk. 1958. Előbbi figyelemreméltó gondolattal, Babits Vörösmarty képét látja nietzscheánusnak.) 22 Henri Bergson: L'évolution créatrice, Paris, 1959. 276. 1. 21 I. m. : 40—43. 1. 24 I. m. : különösen 276—325. 1. lias