Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

tói tanulta, de az utóbibnál epikus f unkcióf töltenek be ; a balladától a románcig az irreális, a némiképpen tragikus félhomály kifejező eszközei. Babits szerialitása viszont — például az Anyám nevére vagy az Esti kérdés című versében — a tudat állandó mozgását és tartalmának lényegi azonosságát ragadja meg. Amikor Babits versmondata a szerialitással megszakít egy-egy kijelentést, ezeknek a villámfényeknek a vibrálása a közvetlen, a hirtelen életet (mi úgy helyesbíthetnénk : életjelenséget) adja vissza. Mivel azonban az ismétlés és viszatérés, például a refrén, egységes folyamat képe, bergsoni műszóval így az „életlendület" kifejezése és, ugyancsak bergsoni fogalom szerint, az „elfedett", az „igazi", az „élő" Én lenyomata. Babits Bergson-tanulmányában ezt olvassuk: „Az életlendület alapjában egységes... de az anyaggal érintkezve felbomlik és sok folyton oszló, szaporodó élőlényben valósul meg. Mindazonáltal megtartja egységét, mint ahogy egy költeményben a strófák és szavak sokaságán át egy a lendület. Az életlendület tehát egység a sokaságban." A fiatalkori Babits-versben így valósul meg a friss, a pillanatnyi élmény és az oszthatatlan mozgás ellentétének feloldása; ez szembeötlő szakozatlan versekben (Esti kérdés), avagy az úgynevezett összerakott szerkezetű sorokból épült Danaidákban, a Mozgófénylcépben és társaikban. Maga a vég nélkül szövődő babitsos _ versmondat ugyancsak ennek a feloldott ellentétnek a grammatikai kifejezése. A szimbolizmusra jellemző introspekció, mely az áramlat legkülönbözőbb fejlődési szakaszaiban is az élet visszhangja kíván lenni, így nyer Babits lírájában szerves, mert filozófiailag megalapozott költészettani arculatot. Babits, aki Adynál kevésbé elkötelezetten s a világ felé is kevésbé nyíltan, de mégis hozzá hasonló becsvággyal egy költői mikrokozmoszt óhajt teremteni, a jelentkező új költő-nemzedéknek azt ajánlja, hogy egy teljes világkép kifejezése érdekében líráját eleven és hatékony világszemléletre, „a belső forma . . . tudatos geometriájára" alapozza. (Nyugat, 1923. I. k. 398. 1.) Fölvethetné valaki, jogos-e ez a gondolatmenet? Hiszen Bergson „szimbolizmusához" is férhet vajon, mivel ő maga a jelképeket a dinamikus életszemléletet megkötő merev sémáknak minősítette. Csakhogy Bergson jelképen nem a mi szimbólumunkat, hanem a statikusan absztrakt és megegyezésen alapuló jelt értette, tehát a toposzokat és köznyelvi formáikat, és a belső világot éppenséggel nem a képek egymásutánjának, hanem szimbólumok szaggatott sorának fogta föl. Babits saját szimbólumai is ilyen szaggatott egységet mutatnak. A bergsoni értelemben vett téves eszmélet fő for-