Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

kötött formájú parnasszista versek 1895-ös kiadásáról tud, és az Örök Virágok Tóth Árpádja sem alaposabb Rimbaud-ismerő. Kommentárjukban, cikkeikben mindketten erős tehetségnek festik, de semmiképpen sem a téboly költőjének, így hát ilyen szemléletet nem is utasíthatnak el, mindezekből a negatívumokból pedig még nem következtethetünk specifikus magyar szimbolizmusra. Paul Valéry első önálló verseskötetei közül Az ifjú Párka 1917ben jelenik meg könyvalakban 600, a Régi versek albuma 1920-ban 1150 példányban. Walch antológiájában két, Van Beverében 7 verssel szerepel ugyan, de mindkettőben olyan becsmérlő kritikai jellemzéssel, hogy ez valóban aligha kelthetett érdeklődést a távoli Magyarországon. Mellőzése tehát szintén nem ad fogódzót a magyar szimbolizmus megismeréséhez. Mallarmé magyarországi fogadtatása legalább Valéry-étől különbözik. Tóth Árpád valóban fordította Az ablakok című versét. Az eredeti költemény azonban 1863-ban íródott, de nemcsak az jellemzi, hogy egy huszonegy éves fiatalember alkotása, hanem igen beszédes publikálásának helye is: a Parnasse Contemporaine című parnasszista gyűjteményben jelent meg. Igaz, Tóth Árpád 1919-es cikke fitymálja Mallarmé „homályos szótömegeit" (Nyugat, 1919. 4—5 sz. 358. 1.), de egyrészt az időpont már a magyar költészet fejlődésének egy új. mert az egyes költők, így Tóth ars poeticájának is megújult periódusára esik, másrészt az egyetlen, valóban elutasító szókapcsolat elegendő-e egy „absztrakt és ezoterikus" Mallarmé tudatos képzetének igazolására? Kosztolányi 1904-ben elítéli az „üres Mallarmét", de minek alapján — ily korán? Egyébként egy tizenkilenc éves diák nyilatkozata nem perdöntő se pro. se contra. Babits emlékezete szerint fiatalkorában kedvelte Mallarmét, korabeli jelzése azonban nincs erről az ismeretről: vajon nem a megszépítő emlékezés játszik-e vele? Mindamellett Rimbaud-val és Valéry-vel ellentétben egyedül Mallarmé Nyugat-beli fogadtatását nem rekeszthetjük ki filológiai érvekkel — legalább is egyelőre — a magyar szimbolizmus jellemzésének esetleges szempontjai közül. Ezzel szemben az eltelt évtizedek és főként a közelmúlt kutatásai bebizonyították, hogy a Nyugat nagy nemzedékének költői a maguk korában népszerű, de manapság jobbára másodrendűnek ítélt szimbolistákat olvasgatták; — Baudelaire és Verlaine kivételével — ez egyébként általános kelet-európai jelenség. Tóth Árpád Samain-kultusza közismert. A bevezető előadás Kosztolányinak Hofmannsthal és Rilke iránti vonzalmát említi; találó megállapítás — kiváltképpen Rilkének, a ,tárgyak lelkét' feltáró jelkép-keresése ösztönözte költőnket. De Rónay György és André Karátson 8« 33