Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)
citálja a mottóban: „Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak . . ." A mottók és ajánlások száma, aránya egy adott korszakban a költők törekvéseiről, közérzetéről figyelemre méltó tanúságot tehet, S ugyanígy a versekben előforduló tulajdon- és földrajzi neveké. (És érdekes nyomon követni a nevek mögött változó tartalmat; Párizsra hivatkozni például a különböző korszakokban mást és mást jelent.) A jelenre, a „modern világra'' utaló elemek gyakorisága is sokat mondó tényező. Nyilvánvaló, hogy a versek értékét, újszerűségét nem az ilyen elmek mennyisége — vagy akárcsak jelenléte —• határozza meg. Radnóti Miklós 1936—37-es cikkei — igaz: dilettáns költők verseiben! — joggal kifogásolták a „modern szókincs" beszivárgását a költészet anyagába. (Visszatérő figyelmeztetés, kifogás az ilyen: legújabban például Kalász Márton utal erre egy interjúban. 0 ) Ám az is igaz, hogy a kort élénkebben, közvetlenebbül festő elemek, olykor a divatos műszavak is a korral, a társadalommal való tartalmi-formai együttrezgést, együtthaladást érzékeltethetik. A Nyugat 1920 és 1926 közötti évfolyamaiban — s talán később is — az ilyen elemek iránti idegenkedés mutatkozik jellemzőbbnek. S bár a Lucifer a katedrán című Kosztolányi-jelenetben Lucifer beszél a „kába shimmy"-ről s arról, hogy „Jazzband üvölt"; ám a modern kor kifejezéseit általában kerülik a költők, vagy rosszallólag használják. Pedig a városra utaló elemek nagy művészi erővel hatnak olykor: a vers képi világát gazdagíthatják. A „körút-motívum" két példája is igazolja ezt. Pap Károly „a körutak rinoceroszi aszfaltbőrét" említi az Ó erdő című versben (1925.). Babitsnak az Utca, estefelé című költeményében pedig ezt olvashatjuk: „S már lelkünk / olyan mint régen tisztított ívlámpa az évek / zajos körútján". A versekben megjelölt információs források közül a könyvé az elsőség. „Sötétül a szoba. Könyvemet behajtom" — kezdi Gellért Oszkár 1920-ban a Gondoltál-e már rá? című verset. „Óh könyvem, most bús lapjaid lezárom / S ráfordítom a sötét fedelet" — olvassuk az Epilógus egy könyvhöz és egy élethez című Nagy Zoltán-költeményben (1921.). A múltba vetített utalásoknak pedig se szeri, se száma: „És jöttek meghajolva mind a könyvek / és tollak száguldtak sárgult papíron" — írta a Balladában Szerb Antal (1921). Jellegzetes az Éjfél című Laczkó Géza-vers alaphelyzete: „Mint egy régi parókás, hajporos költő" idéz mitologikus képzeteket, említi Gessner, Rousseau nevét. Ifj. Bókay János „Egy orosz író ü Bertha Bulcsú: Meztelen o király, Szépirodalmi, 1972. 40. 1.
