Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

sérletet. Bartók, illetve a bartóki út ekkor megint a lap érdeklődésének fókuszába kerül, részben Keszi Imre érdeméből, aki Bartók és Kodály tanítványaként kerül a JVj/ugathoz, mint a novellapályázat egyik felfedezettje, ő ismerteti Bartók új elméleti műveit, ő ünnepli a Cantata profanát, mint a „természet és szabadság zenéjét". A Nyugat közli 1937-ben Bartók szép internacionalista vallomását a Népdalgyűjtés Törökországban című írást, s aztán már csak a távollévőről emlékezhetik meg vallomásosan szép írásában Szabolcsi Bence, aki már a háború utáni kor körvonalait is megsejteti itt: „...az az Európa, mely a »gyökerek« és »közössegek« jelszavát megtanulta és átvette, épp megérett rá, hogy Bartók odahagyja, mint zsákutcává lett egykori iskoláit és levesse magáról, mint kinőtt ruhát. Talán még jókor arra, hogy Európa igazi lelkének megmentésére siethessen, hogy ő képviselje veszendő világunk nemesebb és halhatatlan részét egy tágabb, új világban, mely a réginek roncsait félresöpri majd". (1941. 137. 1.) Ez a jövőbe nyúló gesztus a Nyugat búcsúja is egyben. S ha összegezni kívánjuk a lap zenekritikájának lényegét, azt mondhatjuk, hogy kiváló zenetudós egyéniségek jóvoltából elsősorban azt a demokratikus szellemiséget őrizte és fejlesztette e rovatában, amelyből a mai magyar muzikológia világszerte elismert legjobb teljesítményei sarjadtak.