Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)
A Versenyt az esztendőkkel humanizmusa tehát egy statikusan embertelen világban tiltakozásul és védekezésül kimondott eszményrendszer: távolságtartás és eszmélkedés, Szabó Lőrinc 1938-ban választott humanizmusa személyes elzárkózás a statikusan embertelentől a háborús rend felé fejlődő világban. E háborús rendben széthulló világ keresztezési pontján már nem tud felmutatni teljes személyiséget, a szakadás már azon belül is bekövetkezett: egyik oldalon a lehetőségei alá szorított, kiszolgáltatott, egyedi sorsának kitett ember, másik oldalon az öröknek tartott polgári humanista kultúr-eszmények és csak az ezekkel való kapcsolatba kerülés által látszik növelhetőnek az ember megcsökkent jelentőség-tudata. Ebből a szempontból érdekes Szabó Lőrinc felemás kapcsolódása a korábbi Babitshoz is. Amikor az összes V-seiben is megtartja korábbi kötet dedikációját, ugyanakkor a Régen és Most kötetbe felveszi A tékozló fiú csalódása címmel a korábban Apámnál (1928) címmel megjelent versét. E versben pedig éppen a babitsi kövület-személyiségben való csalódását írja le. Mintha a Babits-i eszmények utóbbi vállalása együtt járna nála az eszményeket megvalló személyiség létjogosultságának további megkérdőjelezésével. Visszafordulva tehát vállal annyit mesteréből, amennyi az ő költészetében is ismét élő anyaggá változott (ideák), de azt, (a különös személyiséget), amelyet nem tudott felhasználni, továbbra is megtagadta. Megtartotta tehát a versben e különös személyiség elválasztást jelző torzképét, a „vak isten" szobrát. Szabó Lőrinc ekkor legfeljebb a lefokozottságot, az alulmaradást tudja a teljesség látszatává stilizálni, ezt is csak egyetlen versben (Az óriás intelme, 1938) Ha egy hajszálat százfelé hasítasz s minden új szálat megint százfelé s e századrészt is százfelé hasítod és eljutsz a végső határ elé s tovább hasítani már képtelen vagy, ami maradt, még az is végtelen nagy. A pusztultságból a végtelenbe tekintő kettősség inkább ez, mely egy vers-poen erejéig képes csak az óriás-fikcióban a magát megmentett ember különös képét megformálni:
