Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Botka Ferenc A Nyugat 1924—1925-ös évfolyamaiban Lányi Saroltának hét olyan verse található, amelyek szenzációként hatottak a maguk idejében, s amelyeket irodalomtörténetünknek is érdemes újra felfedeznie. A Szovjetunióból küldött hét vers: az Apám, a Lábnyom, az Ifjakhoz—idősen, az Ajándékos évek tüntén, a Hajnali elégia, az Este a város halárában és a Fölébresztő álom — elenyésző töredék az életműben, a folyóirat történetéhez képest pedig csupán apró adalék. Gombhoz keresünk kabátot, amikor mégis külön szólunk róluk? Vagy valóban olyan a súlyuk, hogy megérdemlik a megkülönböztetett figyelmet? Űgy gondolom, nem azért kell foglalkozni velük, mert szokatlan időben és helyen láttak napvilágot, hanem azért, mert tartalmuknál fogva is jelentősek: egy életmű ellentmondásokkal teli fordulóját dokumentálják, s az életművön túlmutatva számos momentummal árnyalják és gazdagítják az emigrációs irodalom kialakulásának kérdéseit, problémakörét. Lányi Sarolta 1922 júniusában távozott Magyarországról. Nem volt könnyű lépés: kiszakadni az anyanyelv éltető melegéből. Különösen számára nem volt az, mert ezt külső kényszer nélkül, önként tette. 1922-ben már nem volt közvetlen cenzúra, Lányi viszonylag szabadon publikált; pályatársak, barátok vették körül: Osvát, Kosztolányi, Tóth Árpád, a Nyugatban kibontakozott költészetének értői és hívei. Nemrég jelent meg Napjaim című verseskötete, amely meleg elismerésben részesült: Füst Milán méltatta a folyóiratban. Mégis hívta az önként vállalt sors: férjét, Czóbel Ernőt követte, akit az ellenforadalom börtöneiből 1922 áprilisában cseréltek ki a Szovjetunió területén élt volt hadifogoly tisztekért. Amikor május 9-én megrendezték búcsúestjét a Zeneakadémián, tudta, utoljára találkozik azal a körrel, amely szerette és becsülte költészetét. Búcsúverse, a Távolodó ének, amelyet itt szavaltak el először, tele van ellentmondással :kín és öröm, halálhangulat és bizakodó életkedv keveredik benne. A bujdosó énekek hangulatát árasztó első sorokból elfojtott zokogás árad: Keserű fuvolám Kiesik a számból, elmegyek meghalni Ebből az országból.