Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)
világnézeti, politikai alapon kívánja élesen elkülöníteni és szembeállítani egymással. Ennek az elképzelésnek megvannak az előzményei. Legelőször nem tudományos munkában, hanem Az elsodort faluban pamflet formájában jutott kifejezésre, később pedig Németh Lászlónál. Lukács Györgynek a 30-as évek végén írt tanulmányai ezt nem tartalmazzák a rá való hivatkozás ellenére sem ebben a kifejtett formában, már csak azért sem, mert Lukács György nem foglalkozott átfogó formában a Nyugat-mozgalom értékelésével. Lukács Adyt állította élesen szembe világnézeti tekintetben a Nyugat összes többi íróival, ezenfelül pedig Adyról és Babitsról szóló ismert tanulmányaiban két valóban eltérő, jellegzetes magatartás-típusnak a jellemzését adta. Később az újabb, az 1945 után kibontakozott irodalomtörténetírásban ez a kétféle (eredetileg eléggé eltérő hangsúlyokat érvényesítő) szemlélet, a népies és a marxista megközelítésmódnak a hozzáállása valami módon szintetizálódott, egyesült, kialakult ez a ma közkeletűnek számító Nyugatkép. Legyen szabad azonban — bár kívülállóként — azt a véleményemet megkockáztatni, hogy ez az interpretáció korántsem tekinthető száz százalékig bizonyítottnak és minden részletében dokumentáltnak, hanem éppenséggel nem mentes a mítosz és a poltikai célzatosság bizonyos elemeitől. Az természetes, hogy a Nyugat, mint úgyszólván minden szélesebb hatósugarú társadalmi vagy kulturális mozgalom, a sokféleség egysége volt, amely lelkiszellemi alkat, világnézet, ízlés és alkotói módszer szempontjából egyaránt rendkívül különböző egyéniségeket fogott össze. Mármost persze meg lehetne és kellene tárgyszerűen, az összes adatokat figyelembe véve vizsgálni azt, hogy a szóbanforgó személyek körében milyen rokon- és ellenszenvek alakultak ki egymás irányában, milyen álláspontot foglaltak el a szerkesztéssel kapcsolatos kontroverziákban a folyóirat életének kritikus periódusaiban, általában milyen mértékű világnézeti-politikai tudatosságról és érdekeltségről tettek tanúbizonyságot, azután pedig, a szorosabban esztétikai természetű szempontokat az ilyenfajta mozzanatok mérlegelésével kiegészítve, kísérletet lehetne tenni bizonyos tipológia (vagy inkább tipológiák) kialakítására. Aligha hiszem azonban, hogy egy ilyen elemzés az említett ,,két szárny" elméletét teljes mértékben igazolná, és alapot szolgáltatna annak a nyilvánvaló, barátok és ellenfelek hosszú sorának tanúságtételével is megerősített ténynek a kétségbe vonására, hogy tudniillik a Nyugat sokszínűségében is mindvégig egységes, belső kohézióját a különböző kisebb-nagyobb konfliktusok ellenére is megőrző, s egyszersmind a maga hagyományait, szellemi folytonosságát tudatosan fenntartó és ápoló mozgalom, a XX. század magyar kultúrájának legjelentősebb, az egész