Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

nagyobb jelentőséget tulajdonítanék a generációk szerepének, mint az hivatalosan szokásos. Tudjuk, hogy egyéb vitákban sokszor mondották: a generációk emlegetése antimarxista dolog, mert hiszen a fő ellentétekről, az osztályharc fő erőiről eltereli a figyelmet és azt a pszichologista látszatot kelti, mintha a történelem mozgató ereje végsősoron a generációk harca lenne, ahogyan ezt a gondolatot a szellemtörténészek tényleg kompromittálták. Mindez nem változtat azon a történeti és szociálpszichológiai tényen, hogy a nemzedék reális történeti jelenség azon egyszerű oknál fogva, mert aszerint, hogy valaki mikor születik, aszerint érik olyan történelmi és társadalmi benyomások, amelyek következtében ilyen vagy olyan emberi reakciókat ad. Ez nem szünteti meg az osztályharc erőinek a hatékonyságát és érvényességét, hanem színezi, reális kifejezést és formákat ad neki. Tehát nem az osztályharc ellen hatnak ezek a generációs erők. hanem éppen az osztályharc kibontakozásának konkrét formáit hozzák létre. Ha ezt nem vesszük figyelembe,akkor láthatjuk ugyan a nagy történeti törvények általános működését, láthatjuk a kis irodalomtörténeti részleteknek az egymásból való következését is, de pontosan a kettőnek a közvetítését nem látjuk és fontos közvetítő tényezőt hagyunk ki, azt a közvetítő tényezőt, amelyen keresztül az osztályharc alapvető törvényszerűségei tényleges történelemmé, irodalomtörténetté realizálódnak. Vagyis dacára annak, hogy mint annyi mindent, a szellemtörténet a generáció fogalmát is kompromittálta, szerintem az irodalomtörténészek nyugodtan beszélhetnek három generációról, sőt, ami után következik, áritól is. Ebből a szempontból azt hiszem, hogy éppen a történelmi élményszituáció különbözésének a vonalán kellene úgy megkülönböztetni a Nyugat három generációját, hogy az egyik volt valóban az első generáció, művelődéstörténeti viszonylatban is az úgynevezett nagy generáció; az 1885 és 1900 között születettek, akik között a magyar lángelmék csodálatos tűzijátéka bontakozott ki. A második generáció, az Illyés Gyuláék nemzedéke, az 1900 körül születettek. A kettő között máris megmutatkozik a történelmi tapasztalatoknak onnan eredő különbsége, hogy a nagy generáció az első világháború előkészítését már érett fejjel érte meg, élte át (például az előbb idézett megnyilatkozások a Lukács, Fülep Lajos, Hevesi-féle Szellemben, Lukácsnak állásfoglalása a világháború kérdésében és így tovább). Ennek a generációnak az a speciális történeti szituációja, hogy két olyan történelmi megrázkódtatás után, amilyen a világháború volt egyrészt, a Tanácsköztársaság bukása volt másrészt: két ilyen élmény után minden írástudónak le kellett számolnia azzal, hogy neki milyen része volt a világháborút előkészítő történelmi folyamatban. Nagy