Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

havasi selyemfiú, A margarétás dal, Móricz Kamaszokja, Pap és Gelléri novelláinak legnagyobb része, Kassák Angyalföldje, József Attila Ódája, Illyés Három öregje, Füst A kapitány felesége és a többi. Egy sor jelentős költőnek és írónak a Nyugatban jelentek meg a legjobb művei. . . De a kérdést csak akkor lehetne igazán helyesen megválaszolni, ha megnéznők azt is, ami nem jelent meg a Nyugatban, mi nem jutott be a Nyugatba. A Móricz-művet tekintve például kétségtelen, hogy a Nyugatba nem jutott be a későbbi korszakából több fontos mű. A József Attila-i lírára vonatkozólag Péter László elmondta a számokat, a késői, a nagy József Attilának csak négy verse jelent meg a Nyugatban, viszont Radnóti, Vas, Weöres legtöbb jelentős verse a Nyugatban jelent meg. Vannak más olyan szerzők, akiket a Nyugat nem szeretett, például Veres Péter. Ez utóbbinak is minden jelentős műve a Nyugaton kívül jelent meg. Általában új szerzőknél a legelső kezdeményezés ritkán a Nyugaté, a második lépés, a másutt fölfedezett értékek továbbvitele igen, — és ebben nagyon erősen különbözik az első korszaktól. Mintha ekkor inkább a máshol feltűntek tovább-felfedezését vállalná és ilyen szempontból a másutt indult Németh László, Pap Károly, Gelléri, Szabó Pál, Radnóti, Vas, Szabó Lőrinc, a teljesen máshová tartozó, de műveik javát ideadó Kassák és Déry pályája jellegzetes. Van két olyan író, aki minden jelentős művét a Nyugatban jelentette meg: Babits és Illyés. Űgy, hogy amennyiben a Nyitgatnak a második két világháború közötti korszakát két névvel akarnám összefogni, akkor azt mondanám, hogy az Ady-hagyomány folytatása mellett, Babits-örökét vállalva Illyés Gyula folytatja ezt a nagy vonalat. Babits és Illyés relatív súlya a legnagyobb, a tőlük származó és róluk szóló cikkek legnagyobb része a Nyugatban jelenik meg. Nem akarom az esetlegességnek azt a bonyolult hálózatát felrajzolni, amellyel egyeseket a Nyugat fölfedez, aztán eltávolodnak tőle, pedig nagyon jellegzetes lenne a Németh László-példa. (Hadd jegyezzem meg: a lap átvizsgálása azt bizonyítja, hogy régebben, de különösen 1924—28 között sok azóta eltűnt, jelentéktelen szerzőt „futtatott fel", — egyeseket 'több regénnyel és drámával is szerepeltetett. S ez természetes is; csak azért említem, mert a megszépítő emlékezet szerint a Nyugat mindenkor és kivétel nélkül nagy értékű, színvonalas műveket közölt.) Sokkal bonyolultabb, és bevallom őszintén, mai szemmel nézve negatívabb a kép a hosszú korszak különböző időszakában teóriában és kritikában. A magyar irodalmi élet és a magyar irodalom szerkezetének hagyományos filazófia-ellenessége, teoriaellenessé-