Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

B. Kiss Eva A század első évtizedének végén a társadalmi—művészeti haladás hirdetői Ady és Bartók mellett a képzőművészetben a Nyolcak voltak. A művészet három nyelvén egyidőben szólaltatták meg a múlttól való elszakadás követelményét. Ez összetartozásuk lényege. Közös fellépésük jelentőségét nem kisebbíti az sem, hogy a Nyolcak között nem volt olyan korszakot és az egész nemzeti művészet történetét befolyásoló egyéniség, mint Ady és Bartók voltak. Az indulást követő korszakban a progresszív társadalmi tendenciák megerősödése következtében e nagy művészegyéniségek hatalmas vonzása magához vonzotta a bizonytalanokat vagy félig hívőket is. A Nyugat kritikai tevékenységének kibontakozásához a mércét a hozzájuk való viszonyítás szabta meg. Az induló Nyugat képzőművészeti kritikájának pozitív vonásai sűrítve érzékelhetők a Szinyei Merse Pál Majális című képe körül kirobbant rövid, de heves vitában, melyet az úgynevezett „Tisza ügy" váltott ki. A felháborodást az okozta, hogy Tisza a Parkot, Szinyei egy késői képét a Majálisnál értékesebbnek mondotta, és Szinyei pályáját a fiatal művészek és a külföldi mintára nálunk is elterjedő „beteges, dekadens irányzatok" (Tisza szavai) követői elé példaként állította. A korabeli sajtóban meginduló vitában Tiszával szemben a Nyugat írói azt vallották, hogy Szinyei útja nem követésre méltó, inkább lesújtó. (Hatvány: Tisza István a Majálisról, 1911. I. k. 411. 1.) Élete adósság, mikor kezdett (— a Majális időszakában —) mérföldekkel előtte járt kortársainál, utána pedig „húsz évig földbirtokos és néha országgyűlési képviselő volt — ez volt fő bűne." — írta Bálint Aladár. (1911. I. k. 409—411. 1.) Inkább elszegődött „bús magyarnak", mert nem akarta vállalni a meg nem értők „röhögését" miként azt Rippl-Rónai vagy Kernstok tette. Hogy a magyar piktúra is felzárkózott a korszerű európai művészet nyomába, neki köszönhetjük. Szinyei ennek ellenére sem érdemelte meg, hogy Tisza István a Parkot a Majális elé helyezze. Sajnos nem egyszer beigazolódott már, hogy mi a ,,. . . későn (s mint Tisza mutatja, későn is rosszul) méltánylók, valósággal az utókor országa vagyunk." (Hatvány, 1911. I. k. 411—413. 1.) A kezdeti korszakban a folyóirat képzőművészeti ítéleteinek volt határozott értékrendje és állásfoglalása. A Nyugat haladó szellemisége Ignotus egy későbbi utalásában fejeződik ki legfrappánsabban: Tisza ,, . . . vakoknak nevez bennünket... másképp nem vallanók azt.... hogy a természetet a festők fedezték föl. . . A természetet ugyanazok kezdték szépnek találni, akik a népet kezdték fenségesnek ítélni s az emberrel veleszületett jognak állapítot-