Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

ják. Ezt a programot a Ma csoport nem a hagyományos formákban fejezte ki. Az új formák keresése ellenérzéseket váltott ki, a Nyugat körében új tere nyílt a táborok megosztottságának. Babits bizonytalan érzésekkel szemlélte a fiatalok új törekvéseit. A formára figyelt s nem értette át a mozgalom hozta új tartalmakat. 1916-ban jelent meg a Nyugatban a Ma, holnap és irodalom című tanulmánya, amely dokumentálja a klasszicitás felé tartó Babits és a zilált formavilágon át új törvényeket kereső, szocialista vonzódású, a Népszava szociáldemokrata szellemiségén messze túllépett irodalom vitázó szembekerülését. Mindez nem jelenti azt, mintha a Nyugat teljesen érzéketlenné vált volna a szociális problémák iránt. Ignotus Bejelentése 1916ban jelzi, hogy ez az érzékenység mennyire ép még: ..Akik eddig a Nyugatot írták, a politika rendeltetésének azt látják, — írja —, hogy erőre kapassa a közösséget, amelyben élünk; hogy szervezetet és szabályozást adjon fejlődésének s nyitva tartsa az utat a haladás ejlőtt... s szívesen meg is adják a vendégjogot minden jóhiszemű nézet önigazolásának, mely a szervezetlen Magyarországot magyar szocialista országgá igyekszik nagykorúsítani." Babitstól eltérően, Rozványi Vilmos Nyugatban megjelent kritikája (Üj költők, 1919. 71—72. 1.) felfedezi az új proletárírói csoportot, s mint új költőket üdvözli őket. Nincs nyoma az 1914-es irodalmi vita szellemének, amikor Várnai Zsenit proletárköltőnek nevezni lealacsonyítás volt. Ekkor már rangot jelent a Nyugat hasábjain is ez az elnevezés, nem kérik tőlük számon az osztályokon kívülálló költészetet, elismerik, hogy műveik művészi színvonala megüti a mértéket, amelyet a művészetektől elvárunk. A Kassák-csoportból kivált forradalmi proletárírók első, közös kötetének méltatása kapcsán elemzi György Mátyás, Lengyel József és Komját Aladár költészetét Rozványi. Ez a költészet — úgymond —, amely képes arra, hogy a munkásosztály harcaival párhuzamban megteremtse az új forradalmi költészetet. A proletariátusnak saját művészetre van szüksége, amelyet saját íróik teremtenek meg —, visszhangozza a kritikus Bresztovszky egykori proletkultos tételeit. A Tanácsköztársaság bukása után pedig új korszak kezdődött a folyóirat életében. Az 1908 és 1919 közötti időszakot az jellemzi, hogy különösen kezdetben a folyóirat szerkesztői és írói igyekeztek együttműködni a mindenkori színvonalas munkásmozgalmi irodalommal. A kapcsolat időnként nagyon szoros volt, időnként azonban nagyon is eltávolodtak egymástól. A sorozatos viták hullámzása nem mélyítette el ezt a kapcsolatot. S ebben nemcsak a Nyugat volt hibás. A munkásmozgalom írói, elsősorban a Népszava írógárdája nem tudta átlépni saját mesterségesen leszű-