Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

C zin e Mihály Az új század szomorú állapotban találta a magyar irodalmat. Az 1880-as évek nagy kísérletei már letörtek, a nagyra vállalkozók legtöbbje fiatalon meghalt, vagy elnémult, az irodalom megújulása szinte reménytelennek látszott. A kor legmélyebben látó írója, Mikszáth Kálmán keserű iróniával állapította meg: mennyire elfordult a nap az irodalomtól. Régebben szinte babonás tisztelettel figyelte az ország közönsége az írókat, még köpenyeik színét is számon tar

r tották; most regények jelenhetnek meg egyetlen visszhang nélkül. A lapokat már nem írók, inkább üzletemberek és riporterek csinálják; író csak annyi van a lapok körül, „ahogy minden háznál meghagynak egy-két házimacskát, ami ezen kívül macska van, az a vízbe fojtandó." Az irodalom állapotát elhagyott, bozóttal, dudvával benőtt kerthez látta hasonlatosnak, aminek a kerítése bedőlt, s amelyben nem ültet, nem öntöz és nem gyomlál senki- Kritika nincs, visszhang nincs. Csak némaság. Körös-körül. Mikszáth keserű-tréfás rajzánál is szomorúbbnak látták az irodalom állapotát az induló fiatalok. A huszonegy esztendős Móricz Zsigmond, a magyar próza jövendőbeli kiteljesítője, a századforduló pillanatában, mikor körülnéz a főváros irodalmában, úgy érzi, mindent avar borít. Legnívósabb folyóiratnak az Űj Idők számít, a magyar úri családok számára szerkesztett lap . . . Az irodalmi életet Prém József neve karakterizálta — ma már a neve is feledett —, az Akadémia az ő patetikus drámáit jutalmazta, s Lampérth Géza és Jakab Ödön epigon líráját koszorúzták ... Szürkék és tehetségtelenek iskolakönyv poézise volt a színen, önképzőköri verselmények. Az irodalmi társaságok üres teremben üléseznek, nyugdíjasok hallgatják a nyugdíjasok felolvasását... A tegnapi nagyok, Jókai, Mikszáth „mint az utolsó bölények a kiirtásra rendelt rengetegben ... S kint, az élet rétjén lebunkózottak tetemei, Reviczky hullája, Vajda János erdei ágakra kifeszített bőre, Tolnai Lajos börtönből alig menthetett rosszhírű cégére... s a bélyegesek, az újságok által felfalt talentumok külön szektája. Ignotus izzása, a Bródy Sándor új utakon csatázó hallatlan erőfeszítése, valami új Szépért, jóért, s igazért, aminek jönnie kellett, felszikrázó fényfoltok egy rothadó világ színén, amely még nem érett meg arra, hogy megtermelje, s kidajkálja az újat." Ezt az újat, bármily meglepő a fentebbi helyzetkép után, a század első két évtizede fényesen felnevelte. Ez a szomorú pontról indult két évtized a magyar művelődéstörténet egyik legszebb darabjává nemesedett. Annyi tehetség jelentkezett egyszerre az irodalomban, a művészetekben, mint korábban, a reformkori Magyar-