Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Baráti Dezső Már elöljáróban megígérem, hogy igyekszem nagyon rövid lenni. Annál inkább, mert mindarról, amiről szólni szeretnék, akár több hosszú előadást lehetne — és talán kellene — tartani, hiszen századunk magyar irodalmának érdekes, bonyolult és még sok vonatkozásban új megvilágításra váró problémáiról esik most szó. Az egyik ilyen probléma a Nyugat stílusával kapcsolatos. Rába György az előbb azt a kérdést vetette fel, hogy a Nyugat első nemzedékének stílusát a szimbolizmus vagy a szecesszió jegyében közelítsük-e meg? Jómagam a szokásos stílustörténeti kategóriák problematikus voltáról szeretnék beszélni. Legelőbb arról, hogy maga a szimbolizmus fogalma meglehetősen cseppfolyós s ez nagy mértékben megnehezíti használatát. Nálunk legutóbb Király István mutatott rá arra, hogy a szimbolizmus fogalma egyszerre túl tág és szűk s így alig alkalmas Ady modernségének megjelölésére. Az elmúlt napokban, amikor a problémán gondolkoztam, végiglapoztam nyolc vagy tíz jórészt francia irodalomtörténeti összefoglalást és szinte mindegyikben más és más definíciót találtam róla. Az újabb francia irodalomtörténet különben csak ritkán használja, jórészt csak a Moréas körüli mozgalomra leszűkítve, és olyan értelemben, ahogy nálunk használni szokás (vagyis Baudelaire, Verlaine, Mallarmé vagy Rimbaud költészetét is a szimbolizmus tipikus megnyilatkozásának véve) legfeljebb a tankönyvek szélesítik ki. Étiemble viszont Rimbaud szimbolizmusát kifejezetten az irodalomtörténeti mítoszok közé sorolja. Roland Barthes pedig magát a szimbólumot is ,.kissé megöregedett" elnevezésnek tartja s mint ilyet, ki akarja iktatni a stilisztika terminus technikusai közül; ő a jelölt meg a jelölő kapcsolatának egy olyan sajátos formájával akarja helyettesíteni, ami egyébként egyes esetekben nemcsak a XIX. század végén, hanem többek között a barokk és a manierista költészetben is föllelhető. De bárhogy definiáljuk is, úgy gondolom, hogy nemcsak az Ady szimbolizmusáról tanított tételek szorulnak revízióra (ebben a vonatkozásban nézeteim közel állnak Király István nézeteihez). Szerintem Babitsnak, Tóth Árpádnak, Kosztolányinak, Juhász Gyulának és még néhány hozzájuk hasonló írónak is jóval kevesebb közük van a szimbolizmushoz, mint azt általában gondolni szokás. Az persze, amit szimbolizmusnak szokás nevezni, nyomaiban, vagy ha szabad ezt a szót használnom, utóéletében a XX. század elején még ott van csaknem az egész európai lírában, de már csak mint örökség. Ekkorra már fölszívódott azoknak a köl-