Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

után a második legtöbbször szereplő vidéki költő a Nyugatban, bizonyára szintén Pest-közelségének köszönhette ezt az előnyét. Zelk Zoltán is már pesti lakosként jelentethette meg 1928-ban Nagybányai versek című ciklusát. Berezeli Anzelm Károly szintén fővárosi volt már, mire megjelent a Nyugatban. Ambrus Balázs, Bakó József, Bányai Kornél, Bárdosi Németh János, Dutka Ákos, Endre Károly, Gulyás Pál, Juhász Géza, Nagy Zoltán, Szalatnai Rezső, Szemlér Ferenc — a költők közül talán csak ennyi a kivétel. Az elbeszélők közül a sok városból írogató Szabó Dezsőn meg az aradi, majd szegedi tanár Réti Ödönön kívül nem is tudnék jelentősebben szereplő vidéki írót megnevezni. A Nyugat sem Tömörkény, sem Móra Ferenc írását nem közölte, Gárdonyiét sem. Megint csak annak a hozzátoldásával mondom ezt: valószínűleg nem egyedül vidéki voltuk, hanem művészetük sajátos jellege, a szerkesztők ízlésbeli ellenérzései miatt sem. E szempontból érdekes, hogy Móra még Móricz szerkesztése idején sem kapott nyomdafestéket a Nyugatban, holott Móricz, mint nekrológja tanúsítja, nagyra tartotta a szegedi írót. 2. Valamivel előnyösebb a kép, ha nem a vidéki írók, költők műveit keressük a Nyugatban, hanem a róluk szóló írásokat. Noha azt sem mondhatjuk el, hogy a Nyugat folyamatos figyelemmel kísérte például Juhász Gyula könyveit (nem írtak az 1914-ben Békéscsabán megjelent Új versekről, az 1925-ben Szegeden kiadott Testamentomról, 1935-ben a Fiatalok, még itt vagyok! című utolsó verseskötetéről). Tömörkénynek egyetlen kötetét ismertette a Nyugat, a Homokos világot 1910-ben, de ebben sem volt köszönet, hiszen Kuncz Aladár nem kevesebbet summázott kritikájában, mint ezt a végzetes félreismerést: „Tömörkény István könyve nem hoz nekünk semmit a magyar népről." Schöpf lin Aladár viszont rokonszenvvel írt a Barlanglakók pesti bemutatójáról, s még érdekesebb, hogy halálakor hárman is méltatták. Szabályos nekrológban Török Gyula, terjedelmesebb tanulmányban (mely később Tömörkény posztumusz kötetének előszava lett) Móricz Zsigmond, végül vallomásos jegyzetben Ady. Ez utóbbi minden ellentmondásossága ellenére, nagyságát ismeri el, mint kevéssel utóbb, szegedi emlékünnepségén, Ady még egyértelműbben vallott Tömörkény értéke mellett. Annál kevésbé érthető, hogy a Nyugat, míg Tömörkény élt, alig vett róla tudomást. Móra sem járt sokkal jobban. Életében csupán az Arani/fcoporsóról írt a Nyugat. Nemcsak azért beszélek kissé részletesebben a szegedi klasszikusokról, mert őket ismerem a legjobban, hanem mert ebben az időben éppen ők képviselik legtisztábban és legnagyobb szinten „a vidéki író" típusát, úgy, ahogyan Debrecenben Oláh Gábor és Gu8* 115