Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)
ritmusa. A zsoltár itt vált át leginkább consolatióvá, e műforma egyik klasszikus tartalmát fejti ki, azt, hogy minden bánat és gyász az élet természetes törvénye. 51 Már a szerelemhez kapcsolt párfogalmak egyensúlya is látszólagos csak, a bűn és gyász — tehát a lélek, a bűn megbánásának gyásza — egyaránt komor hangulatot keltenek, s aztán valóságos ellentétezések után rájuk vág a nyomor, az ínség, a háború. A Bénára mint a megfagyott tag szavával a „téboly" költészete ez s indulata a tébolyon fölülemelkedni vágyó Cél-hit indulata. 52 Keresztény világ, de hiányzik belőle a megváltó, sőt az isteni megváltás lehetőségének még sejtelmét sem kínálja. Ugyanazt az individuális teleológiát keresi a földi élet bugyraiban, amit a kozmogónia végső rendjének leírásakor tételezett: ezért kell újra megteremtenie, pátoszát a teleológia újrateremtésének gesztusa feszíti. Nem oldja fel a megváltás képzetével azt, amit tébolynak érzett és tudott, hanem — az egyéniség révén — egészét emeli fel a kozmogónia teleológiájának értékrendszerébe: a téboly nagyszerűségének költeménye, minden sora egyszerre zsoltár és consolatio, még ha azok hangsúlyviszonyai valamelyest változnak is az egyes részekben. így nyeri el értelmét az egyszavas válasz, a „bú" a költészetben olyannyira elkoptatott főneve, amely e versben már a földi téboly egész jelentéskörét magába sűríti és szimbolizálja. A szót Babits az emberi szinten itt először szereplő aktív igékkel (császárok vétkeztek, seregek törtek), a teljesen kiírt rámutató szerkezettel (azt a .. . amit) a megelőző jelentéskör fokozottan ünnepélyes intonációjával (eonok), a rövid szavak kategorikus staccatojával (— szándékosan utalunk Kant fogalmára —) az ige és a főnév egészen szokatlan társításával (megkapd ... a bút), s talán mindennél jobban a meghökkentően egyszerű, erősen nyújtott hangfestő rímmel és a rímadó szó metafizikai kontextusával (világok vihara fútt) sokszorosan kiemeli; a rákövekező sor aztán nyílt visszautalással nyomatékosítja ,hogy a „bú" válasza a hajdani „mit búsulsz" kérdésre felel, a folyamat lezárult, a teleológia újrateremtetett. De vajon igazi választ teremtett-e? A keresztény világkép jelentésrendszerét azzal, hogy kiemelte, kiélezte és társította annak egyes elemeit, alapvetően deformálta: „a bú" és „a bűn" világában 51 Cicero fogalmazta így meg a Consolatio három alapfajtája egyikének tartalmát, lényegét. 52 A gondolat központi fontosságát közvetetten bizonyítani látszik, hogy az egyetlen teljes megegyezésként az ötödik versszak egyes részei szinte szórói-szóra hozzák vissza az Ágoston-esszé teleologikus mondatát: „mert az egész világnak az Igazság nagy logikai harmóniájába keltvén foglalhatónak lenni, szükséges, hogy minden abban — jó és rossz — pontosan előre determinált legyen." Babits Mihály: Ágoston, Gondolat és írás, 1922. 34. 1.
