Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

helyesebben értékelésbeli árnyalatokat, ellentmondásokat jelezni nem tud (egyetlen értékelés itt maga a kiállítás ténye). A memoár műfaj értékel ugyan, de az értékelés szükségszerűen szubjektív, önkényes: az emlékező egyén a maga véletlenszerű, más tényekkel nem szembesített, kritikailag nem felülvizsgált szempontjait, a személyes kapcsolatokból adódó sokban esetleges nézeteket általánosítja. Sokan épp emiatt a leíró, illetve szubjektivisztikus jelleg miatt idegenkednek is a kiállításoktól és az emlékezésektől, csak a legnagyobb — nem problematikus -— irodalmi jelenségekkel kapcsolatban ítélik helyesnek ezeket. Véleményem szerint elszegényítése az ilyen szemlélet az irodalomtörténészi munkának: a maguk helyén, a maguk keretei között értékes, hasznos műfaji lehetőségektől fosztja meg azt. De hasonlóképpen elhibázott az a szemlélet is, mely a kiállítás vagy az emlékezés műfaji sajátosságait leíró, illetve szubjektivisztikus jellegét nem véve számba: elvi értékelő munkának fogja fel azt, minek pedig más a funkciója. Már a Nyugat-kiállítás kapcsán is hangzottak el például olyan vélemények, melyek szerint ez a kiállítás végre, a Nyugat-kérdés igazi méltó tisztázó ja, egy kritikátlan Nyugat-értékelésnek kívánva tekinteni azt, minek pedig a kiállítás műfaji törvényeinek megfelelően pusztán a leírás volt a funkciója. A Múzeum vezetésének elvituclományos felelősségtudatát jelzi, hogy az irodalomtudomány műfajbeli sokszínűségét figyelembe véve a maga Nyugattal kapcsolatos tevékenységét nem érezte befejezettnek a kiállítás megrendezésével, érezte azt, hogy ebből egy értékelésbeli torzulás is jöhet: a kiállítások és emlékezések ünnepi fényében elsikkad a folyóirat ellentmondásossága, számos problémája. Azok felvetésére nem alkalmas az irodalomtudománynak ez a két műfaja. Ezért volt szükség erre konferenciára: a tudományos értékelő munkára. Irodalomtörténészek között nem vitatott ma már a Nyugat korszakos kulturális jelentősége. Nem vitatott az, hogy megváltozott ennek a folyóiratnak munkája nyomán a magyar formai és nyelvi kultúra. A Nyugat után nem lehetett úgy írni többé, ahogyan előtte: nem túlzás, ha mint a második magyar nyelvújítás reprezentatív folyóiratáról beszélünk róla. Ennek a kulturális jelentőségnek elismerése azonban nem vonja maga után, hogy társadalmi-eszmei szemszögből is hasonló súlyúnak kell tekintenünk a folyóiratot. Ha az ízlésbeli-nyelvi, azaz a kulturális forradalomnak ő is volt a vezérorgánuma, nem biztos, hogy az ennél sokkal jelentősebb eszmei-gondolkodásbeli forradalomban is ilyen centrális szerepet töltött be. Máig nyitott kérdés, melyik koncepciónak van inkább igaza: a Nyttgat-centrikusnak-e avagy a lap jelentőségét pusztán formaiig