Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

WEÖRES SÁNDOR Személyileg úgy vagyok a magyar klasszikusokkal, hogy diákkoromban, gyermekkoromban agyon olvastam őket, és ma szorosabb kapcsolatom azokkal a régi magyar költőkkel van, akikkel most kezdek foglalkozni, akikkel eddig még alaposabban nem foglalkoztam. Gondolok itt Nyéki Vörös Mátyásra, vagy Bornemisza Péterre, Vályi Nagy 'Ferencre, Üjfalvy Krisztinára, Ungvárnémeti Tóth Lászlóra, Kovács Józsefre, a rím-Kovácsra. És folytathatnám még a sort így tovább azokkal, akiknek jórészt még a nevük is ismeretlen és életművük is nagyrészt hozzáférhetetlen, sőt, sajnos jobbára el is veszett. Adyval, Petőfivel, Arannyal, Vörösmartyval, és sorolhatnám a többi híres klasszikusainkat — akik ott állnak a könyvespolcomon —, hozzájuk bizony egyéb kapcsolatom nincs, mint hogy a könyvespolcomon állnak. S ha a házmester, vagy egy kisgyerek kérdéssel fordul hozzám: hol található az az idézet, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja . ..", vagy az, hogy „Dolgozni csak pontosan, szépen ...", ha ezek a sorok nem jutnak eszembe a verseskötetek nélkül, akkor leveszem a polcról és megkeresem a kívánt idézeteket. Még annyit, hogy ezek az „ismeretlen" költők csak az által aktuálisabbak számomra, hogy nehezebben hozzáférhetőek. Ha az anyaguk ugyanúgy rendezett és kiadott, hozzáférhető lenne, mint híres klasszikusainké, akkor ugyanúgy állnának érintetlenül a könyvespolcomon, mint a hírességek. Eszembe jut — bár nem egészen ide tartozik — Borsos Miklósnak egy csodálatos megjegyzése. Egyszer azt mondta nékem, hogy ő grafikában, szoborban mindig azt csinálja, amit még nem tud. Mihelyt már tudja, akkor továbblép, akkor az számára már nem érdekes. Mindig azt csinálja, amit nem tud, s nem azt, amit tud.