Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

mázott verssorokat, de pontosabbak vagyunk, ha azt mondjuk, hogy saját verszenéjére formálja át ezeket. Ha látszólag jambust használ és ezt szaporázza, amit már nem lehet a klasszikus jambus szabályai szerint ütemezni, az se nem zökkentett jambus, se nem tagolt vers. Az első túl sok klasszikus szabályosságot tételez fel és követel meg, a másik teljesen tetszés szerinti ütembeosztásokat, olyat, mint a Szenczi-Molnár zsoltárainál. (Ez utóbbiról most csak annyit, hogy ez is sokkal határozottabb, szabályosan ismétlődő dallamegységek visszatérését mutatja, mint azt eddig sejtették vagy tudták.) Ady, mint minden valamirevaló költő, soha nem verslábakban, hanem verszenében, dallamegységekben gondolkozik, él és alkot. A jellegzetes Ady-verszene, amit csak kényszeredetten lehet jambusra — még zökkentettre is — ráhúzni, voltaképpen szabályos magyar ütem-test, aminek lejegyezhető képlete ez lenne: A szótageloszlás, az egybeeső zenei és nyelvi hangsúlyt követve így alakul ezekben a problematikusnak tartott sorokban: Ezeknek a soroknak második része mindig daktilikus lebegésű, amivel megint csak vigyáznunk kell. Adynál az időmértékes lebegés nem úgy alakul, mint például Aranynál, Tóth Árpádnál vagy Babitsnál. Nála a rövid szótag a ráeső hangsúlytól hosszúságot kap, a hangsúlyos után következő hangsúlytalan hosszú szótagokat pedig rövidebbeknek, ill. szaporábban ejtjük. Például: „Ma is sínylem, óh első asszony." Az óh első, bár a sematikus lejegyzése így lenne , mégis a dallam szerint így zeng : — u U ! • Itt még egyet kell megjegyeznünk. Adynál az ún. időmértékes versekben mindegyikben megszólal ez a jellegzetesen adys verszene, néha mindjárt a legelső sorban (sőt a címben is, pl. Rohanunk a forradalomba) : Szeress | engem j s ölelj át l szépen Ha száz J átok | fogja a \ vérem Az én \ szívem | mégis az | áldott Hogy a J világ j slemilnek j lásson