Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

szébe olyan fokú új tudatot — szellemformáló hatást — lövellt, mint ő a magyarba? Hatalmas alakzatok merülhetnek föl a hívó szóra: Georgetól, Rilkétől Blokig, Valéryig. Az összességre való hatást vettük ismérvül. A már-már a nemzeti géniuszra ható erőt. És ezt keresve, az én fölfogóképességeim nem adnák hírt hozzá hasonlóról. Elfogult vagyok, csaknem a fogság fokán; a nyelv, a sors mosolygó rabja. Nemcsak az utána következőkön alakított. Az őt túlélő kortársainak is kezet nyújtott. Móricz a maga erősítésére használta az örökséget, Szabó Dezső megrészegült tőle, herdálni kezdte. Babits, noha Adyval ugyancsak ellentétes természet volt költőnek is, embernek is, végezetül azt a stafétabotot vette föl, amely A halottak élén költőjének kezéből kiesett. Nem lesz nehéz irodalomtörténeti oknyomozás, hogy mi a correspondance — az összecsengés — az Emlékezés egy nyár-éjszakára és a Jónás könyve: a Jaurès-hez hű Ady és a maga kereszténységéhez hű Babits lírai énje között. Hogy a hitlerizmus hullámostroma ellen is mit jelentett az Európában utolsó szigetként álló magyar irodalomnak az a védöv, amit Ady öröksége emelt, arról a Nyugat bástyájának végső őrállója vallhat már-már utolsó tanúként. Vigasztaló — bár megborzongató emlék —, hogy lett idő, amikor Ady hatása még megmentett emberi életekkel is volt mérhető. Bement — ismeretlenül — új menedékhelyére az üldözött, a bujdosó s mert riadtan körberebbenő szeme a könyvespolcon ezt pillantotta meg nem is egy kötet hátán: Ady — föllélegzett, ha csak egy pillanatra is. 4. Honnan ennek a hatásnak tündökletes, a közöny méteres betonfalán is ily győztesen átütő ereje? Minek köszönhetjük ezt az egyedi örökséget, amelynek értékét voltaképpen csak azok becsülhetik, akik az egész európai irodalmat ismerik, de magukba bocsátani mégis csak magyar voltukban — a magyar nyelv zengésein át — képesek? Ady óriási tehetségű volt. De még óriásibb ösztönű. Olyan tragikus „beállítottságú" költő, aminőket a magyar történelemnek csak legbaljóslatúbb korszakai neveltek, örökségének ereje nem kis részt abban van, hogy maga is örökséget vett át. Különös élességűre Zrínyi óta van fölhangolva egy húr a magyar lírán : a nemzeti pusztulás veszélyét mondja, s ellene a segítséget kéri. Ady legmesszehangzóbban ezt a húrt tudta verni, maga is pusztulóban. Sirályhangjai letorkolására, míg élt, a szolgák kórusának a Himnuszt kellett harsognia. Senki nem volt oly közös gazdája az őrizni-