Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

lánosságoikba vesző cikkek és tanulmányok senkit se visznek közelebb költészetéhez, — népszerűsítése konkrét feladatok sorát jelenti. Némelyik mai olvasó Ady szimbolikáját sem érti teljesen. Babits igen nagyra becsülte Ady számbóium-világát. Dantéhoz hasonlította, ennél elismerőbbet nem mondhatott, és Dante szimbolikája is magyarázatra szorul. Másokat a fiatal Adyban jelentkező szecessziós vonások zavarnak. A szecesszió lényeges koráramlat volt, és Ady az Idő teljességét hordozta, mint minden nagy költő. Akadnak, akik pátoszától idegenkednek, ez a pátosz azonban a teremtés forrósága a csinálmány langyosságával szemben. Petőfi is harsonázott, a XVI. század prédikátor-költői „nagy fennen kiáltottak". Történelmi hangvételről van szó. Mindaz, ami Ady költészetéből kiszakítva ma idegenszerűnek tetszik, helyén van az Egészben. Mint mondottuk, Adyhoz kalauzok kellenek, tegyük hozzá: bátor lelkek, kik végre semmit se tagadnak le belőle, mert csakis a teljes Ady rehabilitálhatja önmagát. De talán nem csupán kalauzok kellenek Adyhoz, hanem edzők is, akik a könnyű irodalommal megrontott olvasót befogadására, viselésére és a megértéséhez nélkülözhetetlen viaskodásra képessé teszik. Meggyőződésem szerint nem csupán korának, hanem ennek az apokaliptikus századnak a költője, — ezt különben ő látta a legtudatosabban. Világképe, azok a versei, melyekben „nagyobbakra néz", ma ugyanannyira érvényesek, mint tegnap. Adyval, a gondolkodóval alig foglalkoztunk, holott, főként késő verseiben, egész filozófia rejlik. Valóban az egyetemes Létbe látott, titkokat fejtett, etikát alkotott a szüntelen fejlődésre hivatott embernek. Hiú dolog lenne Adyt utánozni, de igen sokat tanulhatunk költői tartásától és méreteitől, ezek köteleznek. Robbanásszerűen tágította a líra határait, újjá szülte a műfajokat és új műfajokat teremtett, még a kabaré verset is magasba dobta. Roppant tudattalanjának fogyhatatlan ömlését hasonló erejű tudat ellenőrizte. Ha belső viharzása és válságai gyakran próbára is tették értelmének a lángját sohasem oltották ki. Ám esztétikájának és lélektanának méltó elemzése még nem történt meg. Lélektani forradalmáról se feledkezzünk meg, senki sem szabadított fel annyi gátlás, előítélet, megrögzött álszemérem, képmutatás, avatag elvek és satnya érzelgések járma alól, mint ő. Ady szerzett polgárjogot líránkban a teljesen szabad, mégis ízlésünket sohasem sértő emberi beszédnek. Ki merészelt olyan bátran és a teljesség igényével irai a szerelemről, mint Ady? Költészetében ott a mindenséget mozgató Világerosz éppen úgy, mint az álszemérmet felégető erotika, az idill meg a dráma, az égő test és a tiszta