Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

lottak élén" Adyja, az ember az embertelenségben, Ady egész megrendítő háborús költészete: parlagon heverő kincs, mellyel népe könnyelműen, jóvátehetetlenül, bűnösen gazdálkodott. — Mit csodálkozunk akkor a világon?!" Arra a kérdésre, hogyan látom Ady jelentőségét a magyar líra fejlődésében — félek —, csak tudott dolgokat ismételhetnék. Elégedjünk meg annyival: Ady tényleg újat hozott és újat jelentett a magyar irodalomban: történelmet, változást. Az Űj versek — cím és a dévényi betörés gesztusa egymásba és egymásból folytak. Ady volt a más, a több, a lényeg. Tényleg az, amit a magyar poétafaj követel: történelemformáló erő, maga is történelem. Ahol és amikor Ady nincs jelen, ott magától adódik a magyar negatívum. József Attila törvénnyé avatta az Ady-verset. Ahol ez hiányzik, ott törvénytelenség van. A szlovákiai magyarság nevében beszélek, beszélhetek Adyról. Joggal. Amikor Magyarországon megszakadt a progresszivitás, mi részben itt biztosítottuk folyamatosságát, és így nem csoda, ha mi is Ady hűségesei vagyunk. Hogy ez máig érőn mit jelent, ezt a tavasszal „A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága" című, ismert cikkemben igyekeztem tudatosítani. A kicsengés Adyval és Adyért szólt: „Volt egy hagyományunk, az egyetlen teljes magyar örökség, amit óvón és dédelgetőn hoztunk át magunkkal: Ady Endre! Indítónk volt ő és megtartónk lett, folyamatosságunk és mértékünk. Az az Ady, akit a 38-as kassai antifasiszta nagygyűlésen idéztem magyarok és nem magyarok elé, aki legelőször és legmaradandóbban „szólította Közép-Európa népeit demokratikus hittevésre". Űj változott helyzetünkben mi, Ady elkötelezettjei lettünk és lehettünk magyar jakobinizmusának legigazibb hűségesei, továbbvivői és vaiósítói. Ady volt az összekötő magyar üzenet, a zálog, mely mottóként eligazító iránytűnk volt és marad. Az „ember az embertelenségben" erkölcsi parancsa kiirthatatlanul belénk vésődött, mert nem a fellegekből szólt, de magyarként és magyarokhoz szólón hirdette a humánum tántorítbatatlainságát, mentő szerepét. Az etnikum és etikum ötvözete megváltó útmutatást eredményezhetett: „Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Újból-élő és makacs halott."