Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Hogy mi az akadálya Ady világirodalmi betörésének, azt tavaly a jugoszláviai Híd-ban — „Ismeretlen Ady" című írásomban — próbáltam megmagyarázni. Engedje meg, hogy új fogalmazás helyett ezt a részletet olvassam fel: „A magyar világmondanivaló, a magyar világadalék nagyrészt költőiben ól és — rejtőzik. A magyar hozzájárulás ezzel eleve süketségre, visszhangtalanságra van ítélve. Természetszerűen. A vers: lefordíthatatlan. Hiába minden jóakarat, tehetség, sőt konzsenialitás: a vers tolmácsolásban súlyából, zamatjából veszítve, megmásul. És ha egy nemzet, egy nép lényege költőiben él, akkor ez a lényeg — kifelé — negatívummá szürkül, pótszeres mondanivalóvá torzul. A költő a legmagasabb rendű magyar önkifejezés és kiteljesedés: „Az istenség szent levele". Petőfi meglátása testamentumos elkötelezettség . .. A magyar poétafaj. „Poétább faj nem élt soha": amikor Ady az igazat kimondja, akkor ez az értékelés máris kivédhetetlen tragédiává nehezült. „Hamupipőke a magyar kín": Adynál pontosabban és illetékesebben senki sem határozhatta meg a magyarság történelmi süketnémaságát. Ha Adyt le lehetne valójában fordítani, a magyarság világmondanivalója adaléknál több lenne: emberségpróbát kiállt világkínyilatkoztatás. De Ady mint költő, elsősorban magyar. A kettőt —• a magyarság és költészet — maradéktalanul ő egyenlíti. És ez az egyenlítés — lefordíthatatlan. Ady Endre a magyarság legpontosabb eredője és összegezője. És mit tud róla a világ? Mit tudhat, amikor mindenki másnál tolmács olhatatlanabb. Kallódó, eleve elveszett kincs, amit csak az az idegen érezhet, aki magyarul is olvashatja Adyt. És ha olvasom, hogy Leonyid Martinov, az afrikai és ázsiai írók tasken ti konferenciáján L. N. Tolsztoj műveinek teljes kiadását ós Ady Endre verseinek orosz kiadását tartja az elmúlt év legnagyobb kulturális eseményének, akkor tudom, hogy ez a maximális megérzés nem láthatta meg az igazi Adyt, hogy csupán a szovjet író jó füle érezte ki az idegen anyagon át Ady zsenijét. A magyar sző Ady-zenéjétől elütve, szó-mágiájától megfosztva, a legjobb fordítás is csak jelezni tudja a lényeget. Ady a humánumban kiteljesedett magyarság. Pontosabban: a magyarságban kiért humánum. És ez a vonatkozás lefordíthatatlan. Nem csoda, ha Adyt a világ nem ismeri. De ismeri-e a magyarság?! Mindenki a maga módján mondja és vallja, a maga válogatásában, a maga gyönyörűségére vagy igazolására, de az egész Adyt, igazát: kiteljesedését, záró fejezetét, emberség háborús próbáját és példáját kevesen ismerik, értékelik és vállalják. „A ha-