Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)
illeti. Jusson eszünkbe Lichtenberg aforizmája: „A művek tükrök: ha egy majom néz beléjük, nem tekinthet rá vissza egy apostol." Ady, aki „szent lázadások, vágyak s ifjú hitek örökös ura" akart maradni, tudatosan jegyezte el magát ifjú szíveknek, „s mindig tovább". Nem Adynak kell bizonyítani, de az ifjúságnak! Bármily furcsán hangzik, de — zseni-potenciájának megfelelően — a magyarság nem élt Adyval. Háromszor tagadta meg: életében, halálában és utókorában. Életében, amikor nem követte, amikor „tábor" maradt „gőgben, egyedül". Halála után, amikor az ellenforradalomban nem akkumulálta éltető forradalmi erővé, anynyira, hogy volt idő, amikor az ellenforradalom próbálta kisajátítani. És utókorában, amikor sem a Hitler-háború alatt, sem a jelenben nem avatta és adaptálja háborúellenes ható tényezővé: a magyar béketudat világkövetévé. Irtó magányosságban lett önszemélyében „a" forradalom, majd a világháborúban „a" magyar békevágy megtestesítője és bizonyítója. Ady rohant a forradalomba, de e rohanás — korában — ott vert a legkevesebb visszhangot, ahová címezve volt: a proletariátusban. Háborús kiállása süket strázsálás volt, és az maradt a második világháborúban is, amikor nem használták ki aktív tényezőként sem háborúellenességét, sem németellenességét. így aztán nem csoda, ha mindaz, amit Ady előreélt és előrefélt, felfokozottan igazolódott kurzus-Magyarországon és a Hitlerháborúban, hogy majdan még fokozottabban igaz legyen a harmadik világháborúban. Az ember embertelenségi viszonylata már szinte megállapíthatatlan folyamatosság. És Ady emberség-fegyverét mégis elejtik és feledik. Tisza István, mint „kan Báthory Erzsébet", Ady korában túlzás volt, amit maga Ady megrendültsége is bizonyít Tisza halálakor. És mégis realitás lett — Horthy-Magyar országon. A kan Báthory Erzsébetek, a feudalizmus és dzsentrizmus szadistái, a Prónayak, Ostenburgok és Héjjasok, a Salm és Pálffy grófok, a siófoki, orgoványi britanniás gyilkosok, majd az újvidéki „hidegnapok" és a Szálasi-prominensek csak később jöttek, hogy visszamenően is igazolják Adyt. Képzeljük el, mi lett volna azzal a költővel, aki Harthyról, Gömbösről azt merte volna írni, hogy kan Báthory Erzsébet?! József Attila és Radnóti sokkal kisebb deliktumokért kerültek törvény elé. És a második világháború — amikor tényleg „sohse volt még kisebb az ember" •—- mennyire túlfokozta még Ady retteneteit is! Radnóti már „oly korban élt", amikor „a költő bokáig csúszós vérben áll már / s minden énekében utolsót énekel".