Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

irodalmi hatása Tagorenak sem lett. Egy költőt fordítás alapján nem lehet megszeretni. Nincs kivétel. Nézzük át gondolatban a Nobel-díjas lírai költők sorát. Azoknak a kis nemzeteknek a költőire kell gondolnunk, akiknek a nyelve megközelíthetetlenebb. Nézzük Széferiszt, a görög költőt. Szereti valaki? Ugye senki? A legkisebb hatása sincs. Észre sem vették. Még a Nobel-díj fénye, óriási Jupiter-lámpája sem tudta fölhívni rá a figyelmet. Francia költők esetében más a helyzet. Azokat eredetiben olvastuk. Azt hiszem, ez maga kielégítő magyarázat. Nem hivatkozom arra, amire itt-ott hivatkozni szokás Ady világirodalmi hatástalanságának magyarázatául, hogy szimbolista volt olyan időpontban, amikor már a szimbolizmus nem volt korszerű. Hiszen Valéry 1920 körül aratott világirodalmi sikert, pedig utószimbolista volt. Adyt a szimbolizmus egyik legnagyobb világirodalmi alakjának, képviselőjének tartom, aki amellett féllábbal már túl van a szimbolizmuson. Szimbolistának igazában csak Az Illés szekerénig tartom. Életérzésében még A Minden titkok verseiben is. Nem művészi eszközeiben, hanem életérzésében. A világ titokzatosságának az érzése, a transzcendensnek az érzése, az mindig megmaradt benne. És ebben része lehet a kornak, nemcsak a szimbolizmusnak, általában a kor filozófiai áramlatainak. De mindenesetre ő a szimbolizmus egyik legnagyobb képviselője. Olyan kortársakkal, mint: Blok, Rilke, Yeats. Ami magyar helyét illeti, ő vágta föl a magyar líra nyelvét olyan érzések kifejezésére, amikről addig még dadogni sem tudtunk, amit (észre venni sem tudtunk, mert nem tudtuk kifejezni. És az ember csak azt veszi észre, amit kifejezni tud. Amire nincs szavunk, azt észre se vesszük. 1967.