Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

BÉRES ATTILA Adyról kellene vallanom. A saját véleményemet, érzéseimet kérték, a feltett kérdések pedig (ha valaki komolyan is veszi őket) pontos ós objektív Adventek elóst követelnek. Balázs Béla 1913-ban írta le, hogy ,,ha csak írnunk is kell róla: melyikőnk tudna ma még egyszer és vagy tizedszer talán újat mondani.. .?" Nekem talán már ezredszerre kellene újat mondani. Félek, nem fog sikerülni. Véleményem csak abból a szempontból lehet érdekes (ha egyáltalán), hogy számunkra, fiatal költők számára milyen jelentőséggel bír Ady. A körülötte dúló korabeli viharok bevonultak az irodalomtörténetbe, tananyaggá váltak. Nem csodálom, hogy akkor sokan félreismerték, rosszul értékelték. Magunk között felismerni a zsenit bizonyára nehéz. Azon viszont csak ámulni tudok, hogy ma milyen magabiztos kézlegyintéssel intézik el némelyek, és méginkább csodálkozom, ha költő teszi ezt. Való igaz, hogy még azon kevesek sem olvasnak Adyt, akik egyáltalán verskedvelök. (Népművelésünk, közoktatásunk felelőssége most nem tartozik ide.) Jelentősége, hatása? Sutba vágta a múlt század végére teljesen elavult (és az új, valós társadalmi problémák kifejezésére tökéletesen alkalmatlan) költői apparátust. Üj nyelvet alkotott, amely mind a mai napig minden költői tevékenység bázisa nálunk. Ezt a tényt az sem befolyásolja, hogy vannak, akik elismerik, és vannak, akik nem. Tudom, könnyű állítani valamit, ha állításom érvekkel történő alátámasztásától nagyvonalúan eltekintek. Azt taglalni azonban, hogy a magyar költészet folyamatában (folytonos-