Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

befogadhatatlan, jóllehet az a töredék, amelyet egy középiskolás tankönyv nyújt róla, elveszti és érintetlenül hagyja a teljes Adyt. Én, először úgy tizenöt éves koromban olvastam Ady-verseket. Aztán újra meg újra Olvastam, néha hosszabb megszakításokkal is. Minden újabb olvasáskor — ami természetesen azt jelenti, hogy fejlődő figyelemmel és mindig más tudattal, mélyebben olvastam — azt tapasztaltam, hogy ezeken az egymásra következő szinteken mindig új totalitás jön létre. Mind az érzékiség, mind a politika, mind a történelem, mind az önvizsgálat talaján született Adyversek totális képet adtak tárgyukról, ugyanakkor éles és konkrét képet is. Csak a herakleitoszi töredékek dialektikájához és ős-homályához lehet hasonlítani az Adynsorokat, mint „vagyok egy ágban szabadulás, béklyó". Az ember végleteit fogja össze ebben, hatalmas nyelvi tömörséggel. Vagy egy ilyen kérdés, amely ráijeszt a meggyengülőre, meggyávulóra, vagy a megingóra: „harcos valómból kiszakadtam"? „Mély Sárkány-sírjából a múltnak" — írja és ezt az erőt is, érezve érezzük, népének és önnön sorsának közös, egyidejű átéléséből, átlátásából merítette. Vagy: „az üldözés: áldás". Egységben látja a sorsot — amely üldözés — a céllal. Azt az erőt mutatja itt fel, amit Hegel tulajdonított a nagy történelmi személyiségeknek, úgymond: a sorsot a óéiban, a célt a sorsban kell felfedezni. Milyen pontosan kimondott és hiteles gőg, erős és tiszta öntudat van ebben: „Királyi, dús és mindig ugyanaz". Az a modus vivendi, amit Ady ad a mai embernek, aki néha még eltörpül mellette, nem kevesebb, mint a szilárdság, harcosság, keménység azért, amit igaznak és amit jövőnek gondolunk és ugyanilyen kemény, nyers, ütő tagadása annak, amit nem tartunk és nem tanthatunk igaznak, annak, amit nem fogadunk el és nem fogadhatunk el jövőnek. Ezt az életmű-útmutatást a József Attila-i költészet teszi belsővé. E harcnak a bensővé-válása, azaz tisztán öntudattá-válása József Attilánál megy végbe. Ady nem puszta anticipáció. De azt hiszem, hogy ami Adyban kibontakozott, mint harcoló, gondolkodó és kritikai magatartás, az éppen ós nem véletlenül József Attilában vált egyetemessé. Ady természetesen József Attilához viszonyítva is megőrzi ősi és erős intaktságát, autonómiáját és harcológondolkodó költői magatartásának minden tanítását, szeverenitását, azonban József Attilával együtt, mint közös örökség léteznek a számunkra. 1968.