Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Nem áll mögötte olyan kollektív megrendülés, mint nálunk, s olyan felelősségtudat, gyötrő küldetéstudat, mint errefelé. Más kínok, mélyebb fájdalmak! Ady Endrét én azok között a nagy európaiak között látom, akik úgy tudták adni ezt a mást, hogy nem áldoztak fel érte semmit a költői modernségből, az egyéniség szellemi szabadságából : ellenkezőleg, azzal is újultak, azzal is mélyebbre törtek. És hiszek abban, hogy lesz még egy olyan korszaka a világnak — lesz olyan csendje, lesz annyi erőfölöslege —, hogy ezt észrevegye. Ma még úgy versenyeznek a népek a világban kulturálisan, mint a hiúbb költők a maguk nyelvterületén, egymás között; nemcsak ama támaszkodnak, ami igazságuk, hanem arra is, ami csak pillanatnyi előnyük lehet. Miért ne hihetnénk, hogy ez nem tart örökké így, hogy lesz majd kor, amely a versenynek ezt a fajtáját felfüggeszti? Más kérdés Ady jelentősége a magyar líra fejlődésében. Űj mértéket, új nyelvet hozott, új fajtájú verset abban is, ahogyan a szó a szóhoz, s abban is, ahogyan a sor a sorhoz illeszkedik. Verseit ebből a szempontból sokan kutatták, nem egyszer érdekes és fontos összefüggéseket tárva fel előttünk, akik a verset nem mindig szeretjük szétszedni-összerakni. Akik esetleg irtózunk ettől, a többi között azért is, mert sejtjük, hogy a titok másutt van. Nem ott, ahol ujjal is rá lehet mutatni, hanem valahol másutt. Bizony a szívben, bizony a vérben. Ady újdonságát és jelentőségét szerintem egyéniségében, felajzottságának, ihletének különös természetében kell keresnünk. Abban például, hogy az első költőnk, aki nem úgy dolgozza jel a tárgyat. Aki teljesen a maga indulataként, látomásaként, s főként akarataként mutatja nekünk a világot. Nem szép vagy érdekes műalkotások anyagát látja a világban, hanem — miután magát ilyenné tette, ilyenné emelte — önnön szenvedélyeinek mozgását, szövevényét és láncát. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy olyan ez, mintha Csokonai mindvégig A tihanyi ekhóhoz ihletével írta volna verseit, mintha Vörösmarty mindvégig A vén cigány ihletszintjén volna és Vajda János, a „Montblanc-ember", a Húsz év múlva szintjén. Más szóval Ady merte magát a világ szabad lelkének, ostromlott és izzó középpontjának tekinteni, szüntelenül. Ellenfelének klasszikusaink közül Arany Jánost érezte, és nem hiába. Mindenkinél találhatott valamit — Petőfinél a legtöbbet —• ahhoz, hogy az említett irányba lendüljön, csak nála nem, illetve igen keveset ahhoz képest, hogy Arany roppant tekintélyt adott egy régebbi ízlésnek.