Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Palotai Boris: A fecskék többen vannak

PALOTAI BORIS : A FECSKÉK TÖBBEN VANNAK A gyermekkoromba nyúlok vissza, ott keresem a nyomokat: mi váltotta ki belőlem az írás kényszerét. Hajlam? Környezet? Mesélőkedv? Közlési vágy? Szerelem? Hogy hajlamos voltam a „kitalálásra", misem bizonyítja jobban, mint anyám csodálkozó hangja: veled mindig történik valami! Csakugyan, velem mindig történt valami. Akkor is, ha élesztőért futottam a fűszereshez, akkor is, ha nem mozdultam ki hazulról. Esténként sátrat csináltam a paplanomból, égboltot varázsolva a fejem fölé, hunyorgó csillagokat, a paplanalatti homályt mesealakok népesítették be, akik olykor helyet cseréltek a szomszéd gyerekekkel. Tízéves voltam, mikor apám meghalt. Anyám harmincnégy évesen maradt özvegy, három kislánnyal, én voltam a legidősebb. Csupa kéz, csupa láb, minden olyan nagyra nőtt bennem, a bánat, az álom, az étvágy, a kíváncsiság. A rádöbbenés, hogy árvák lettünk, jobban lesújtott, mint apám elvesztése. Addig egy napfényes lakásban laktunk, az előkert zöldellő geometriákból állt, rózsafákból, színes üveggömbökből, majd egy dombnak futó bozontos kert következett, áthatolhatatlan zöld világ, melynek végében, a drótkerítés mögötti töltésen vonatok robogtak. Apám halála után minden összezsugorodott körülöttünk. A zöld világ elsüllyedt, a vonatok cikázó fényei helyett egy poroló meredt ránk, a barátok jóakarókká vedlettek, praktikus holmikat kaptunk ajándékba. Próbálom kiragadni apámat azokból a merev képekből, amelybe az emlékezetem zárta. Vajon miféle eltemetett vágyakat remélt a gyermekeiben valóra váltani, hogy szomjasan, mohón dicsekedett velünk, kétségbeesett erőlködéssel. Ha vendégeink voltak, „produkáltatott"; Erzsi énekelt, táncolt, Nusi saját költeményeit szavalta — hétéves korában verseskötete jelent meg, apám adatta ki —, s - Ill -