Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Földeák János: Számadás

ki csak az olvasott művek tartalmának érzékelésével, hanem kutatta az egyes művek és szerzők közötti művészeti kifejezési különbségeket is. Ám ezt most fogalmazom így meg, akkor csak az izgatott, mennyire elütőek egymástól például Petőfi, Arany János és Vörösmarty versei, vagy Jókai, Mikszáth és Gárdonyi regényei. S ezek a „különbözőségek" izgattak a korabeli heti- és napilapokban megjelent versek és novellák olvasásakor is, és még jobban, amikor fölfedeztem, mennyire más író Móricz Zsigmond, mint Krúdy Gyula, Herczeg Ferenc, mint Szabó Dezső, Szomaházy István, mint Kaffka Margit. Mert mindent elolvastam és vizsgáltam, ami csak kezembe került. Még a Nick Carter-, Buffalo Bill-, Mister Hercules-ponyvafüzeteket, vagy féltucatnyi Fantomas-regényt s az akkor divatos detektívregényeket is, de bevallom, és ne kételkedjenek benne, hogy csak néhányat olvastam el mindegyikből; tartósan nem érdekeltek, szenvedélyemmé nem váltak ; hazugságoknak véltem tartalmukat (s azok is voltak), közülük csupán Conan Doyle regényei kötötték le érdeklődésemet. Az irodalom igazi, szórakoztatásnál nagyobb jelentőségét Zola regényei sejtették meg velem. Igaz, akkor már könyvkötőinas voltam. Mindennap reggel 5 órakor keltem, másfél órát villamosoztam, és 7 órára már az üzemben kellett lennem. Bár szervezett munkásokat foglalkoztató üzemben voltam inas, ahol a munkáltatókkal kötött kollektív szerződés némi védelmet biztosított az inasoknak is, de azért a napi 8—10 órai munka után ki kellett még takarítani a műhelyt, s utána meg segíteni az áruszállításban, s így bizony, ha hetenként egyszer-egyszer idő jutott fölmenni a szakszervezetbe, a 6-—7 ezer kötetes könyvtárba könyvekért, hát örültem . . . A szakszervezeti könyvtárosok (később én is az lettem), örök hála nekik, értették a módját, hogyan tegyenek kíváncsivá minden olyan könyvre, amely a művészi szórakoztatás mellett világnézetem és életszemléletem alakulására is hatással lehet... Közben verseket is írogattam. Leginkább a szerelemről és a magányosságról. Azt is mondhatnám, szórakoztatott a versírás. Ha valakinek imponálni akartam, kiváltképp a lányoknak, megmutattam verseimet, s tetszett, ha tisztelettel csodálkoztak rajtam. S ahogy Zola regényei eszméltettek rá az irodalom igazi jelentőségére, a költészetet illetően két Ady-vers, az Álmodik a nyomor és a Proletár fiú verse nyitotta ki szememet. Egy szakszervezeti műsoros esten hallottam a két verset. Valósággal fölkavartak. A magam életét, helyzetét és sorsát is benne éreztem e versekben. S attól a perctől kezdve már határozott céllal írtam verseket. Az életemről, a szegénységemről, külvárosi körülményeimről, napi robotomról. Ha