Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Mezei András: Szerencsés, mindig a bajban

MEZEI ANDRÁS : SZERENCSÉS, MINDIG A BAJBAN En a bajban mindig szerencsés voltam. Édesapámat, családomat úgy vesztettem el, hogy egy könnyet sem hullathattam értük, nincsen sírjuk és nem tudom, mikor haltak meg. Jobb így, gondolom. Kéthónapos koromban kétoldali tüdőgyulladással is életben maradtam, s mivel a szüleim szegények voltak és nagyon sokat veszekedtek, már kölyökkoromban megtaláltam az utcát, a teret, az én tetőtlen otthonomat, benne egy mindenre elszánt, vad, de ellenállóképes embert nevelő közösséget, a „vagánybecsület" kezdetleges, de az akkori világban sokat érő normáit. Az üldözések elől nem menekültünk. Anyám gyámoltalan volt az ilyesmihez. Együgyű módon hagytuk magunkat sodorni és sohasem tudtuk, hogy mikor is vagyunk halálos veszedelemben. A felszabadulásom éjszakáján (tizenhárom éves voltam) sebesült honvédet hoztak hordágyon pincénken keresztül a visszavonuló csapatok. Vizet kért, én sietve vittem a kulacsomat, de nagy igyekezetemben meglöktem a hordágyat. Ki akartak végezni, de már arra sem gondolhattak komolyan, mert a nyomukban felbukkantak az orosz katonák. A felszabadulás után elhitették velem és én el is hittem, hogy nem élhetek tovább azon a földön, ahol születtem. Ma már nem érzem bajnak (teljesebb így az életem), hogy disszidáltam akkor 17 évesen, s kétkezi munkásként ismertem meg a mai kapitalizmust. Ugyan minek is köszönhettem, hogy mint „veszélyes elemet", kommunistát, bebörtönöztek, hogy semmiből se maradjak ki. 1950. október 1-én visszatérhettem Magyarországra. Itt sem volt könnyű. A börtönnél sokkalta rosszabb volt a bizalmatlanság — tagfelvételi kérelmemet többször is elutasította a párt, a pártonkívüliek pedig legjobb esetben jóindulatúan mosolyogtak. Nem me-