Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Kodolányi János: Visszapillantó tükör

Csodálatos nyelv volt az, ma már nincs meg többé és nem is lesz. A hírlapírás. később a rádió, azután a mindenféle politikai hazug­ságokkal megmérgezett jövő-menő, általfutó emberek ezt a nyelvet tönkretették, széttaposták, kibelezték, értelmét kivették és elveszí­tették és amikor az a nép a lelkét veszítette el a liberális-kisbirto­kos-szabadversenyes korszakban, ugyanakkor veszítette el vele együtt a nyelvét is. Ami természetes. Elkövetkezett életemnek egy olyan nagyon-nagyon régóta várt, tíz éven keresztül rejtegetett, titkon hirdetett, a csüggedőket ezzel sokszor biztató korszaka, elkövetkezett, amikor egy éjszaka álmom­ban oroszul beszéltem reggelig és az első szovjet járőrt, amely laká­sunkba bekopogtatott, orosz nyelven köszöntöttem. Megírtam már azóta, hogy e csodát Pável Petrovszkijnak, egy fiatal ogyesszai egyetemi hallgatónak köszönhettem. Vele Vajszlón, középiskolás koromban, mint hadifogollyal meleg barátságot kö­töttem, előbb franciául beszélgettünk, majd megtanított engem oro­szul. Hetedikes, nyolcadikos koromban oroszul írtam hellyel-közzel a naplómat, oroszul azokat a szövegeket, amelyekről nem akartam, hogy a hátam mögött elolvassák lakótársaim, vagy a lakásadó asz­szonyom, egyéb személyek, akik szívesen turkáltak lelki életemben, nemcsak kíváncsiságból, de komiszságból is. Pável a barátságot teli marok ajándékkal viszonozta, amikor már nem is tudtam, hogy hol van. A vele folytatott orosz beszélgetések az első szovjet katonák megjelenésének éjszakáján álmomban újra visszatértek emlékezetembe. Attól a reggeltől kezdve a szovjet ka­tonák százainak mindenféle fajtájával, ukránnal, orosszal, mongol­lal, baskírral, tatárral, egyéb nemzetiségi szovjet katonával néha egész éjszakákat beszélgettem át és vitatkoztam velük. „Papának" neveztek, megöleltek, megcsókoltak, dohánnyal, kenyérrel, főzelék­kel, borral láttak el. Tiltakozásom ellenére. Családomban senkinek a hajaszála sem görbült, semmiféle holmimhoz senki nem nyúlt. Ügy őrködtek mellettem és a családom mellett fegyveresen és vál­tották egymást, mintha valami magas hel,ről érkezett központi ka­tonai parancsnak engedelmeskedtek volna: hogy ezt az embert, s ennek az embernek a családját baj nem érheti. Nagyon nehéz idő­ket éltünk át a németeknek a Várból való kitörése éjszakáján. Egy­két napig lőállássá változott az én dolgozószobám is. De amikor a harcok befejeződtek és elhangzott az utolsó puskalövés, a nálam lakó szovjet tisztek, egy ezredes, meg egy kapitány, feleségemmel, lányommal együtt ott sürgölődtek a magyar katonák között, akik az ablakom alatt álltak, velük együtt osztogattak kenyeret, szalon­- (i6 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom