Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Kodolányi János: Visszapillantó tükör

gattam a zenét, amit a mostohaanyám művelt a zongorán. Itt megint a kisgyermekkori kérdésemmel, nagy kérdésemmel, a halál kérdőjelével állottam szemben. Ezúttal Beethoven zenéje rajzolta elém a nagy kérdőjelet. Tény, hogy megfeledkeztem magamról, megfeledkeztem a szobáról, mostohaanyámról és a zongoráról, megfeledkeztem egész környezetemről és valami különös ringató, fenyegető, egyben mégis simogató révületbe süllyedve hallgattam Beethoven mélabús, gyötrelmes, meg-nem-nyugvó, romantikus akkordjait, amelyek a zongorából szállottak és megtöltötték az egész világot. Mondottam már, hogy Bach némely orgonaműveivel, anélkül, hogy tudtam volna, már megismerkedtem a pécsváradi templom kitűnő orgonistája által. De most, hogy itt bent a családban, a lakásban, a fészekben, mostohaanyám segítségével nyitottam be a klasszikus zene birodalmába és álltam meg lenyűgözve mindjárt a küszöbön egy Beethoven-mű hallgatásakor, azt soha el nem felejtettem és soha el nem fogom felejteni. Ezt az ajtót mostohaanyám nyitotta meg, küszöbén a csodavilágnak ő fogta a kezemet, ez az ő örök érdeme az én életem számára, örök hála illeti meg érte. Ezután már rendszeresen hívott a mostohaanyám, ha zongorázni akart, örült, hogy én mozdulatlanul húzódom meg ugyanannak a fotelnek a mélyén, és nyilván arcomról, az egész magatartásomról le tudta olvasni muzsikálása hatását. Ilyenformán nem a pusztába zongorázott, mint ahogy zongorázott volna, ha én nem vagyok, hanem egy lélek számára, aki játékát szívta-szívta és megmámorosodott tőle. Ez volt közöttünk talán az egyetlen mély, soha el nem szakadó, de egyszersmind tragikus kapcsolat is. Mindent elkövettem, hogy apám zongorára taníttasson, nem tudom miért, nem állt kötélnek. Édesanyám küldött azután tizennégy éves koromban egy eléggé gyenge minőségű hegedűt. Azon kezdtem tanulgatni azután a szállásadóm fiával együtt, de végül is a hegedűhöz nem volt nagy kedvem. Visszatértem a furulyához, majd a fuvolához és rövid idő alatt szép eredményt értem el a fuvolajátékban. Az irodalmi mű A3 a zene szoros kapcsolata máig megmaradt bennem. Sőt, egyre fokozódott. Mert amikor olyan műveimen dolgoztam, mint A vas fiai, vagy a Juliánus barát, vagy később a háború után keletkezett újabb műveim írásakor első dolgom az volt, hogy a rádióműsorban kikerestem valamelyik kedves klasszikus zeneszerzőmet, aztán ültem le dolgozni. A látomásokhoz a zene vezetett. Az a zene, amit Pécsváradon gyermekkoromban a templomban hallottam az orgona hangjaiban, az a zene, amivel a mostohaanyám ismertetett meg, s amiben ké-