Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)
Kodolányi János: Visszapillantó tükör
Ezenkívül feltámadt az érdeklődésem a saját anyanyelvem iránt is. A háziszemélyzet egy magyar származású háziasszonyból, sváb származású cselédlányból, a mosónőből, kisegítő-takarító asszonyokból állott. Volt egy sváb irodaszolgánk, Fischer bácsi, valódi tőrőlmetszett német ember. De a kocsis, aki apám lovait gondozta, hajtotta, mindig tiszta magyar és református ember volt. Bámulatos, hogy milyen rengeteg német dal ragadt rám akkoriban. Cselédektől, mosónőktől, vasalóasszonyoktól és ilyenféle nőszemélyektől, meg kint a faluban is sváb pajtásaim szülői körében, azután később hatéves korom felé az iskolában is. Többek között olyan ősi eredetű indogermán dallamok, amelyeket később a bengáli hindu népdalok motívumai között találtam meg. Sohasem tudok eléggé hálás lenni azért a tíz esztendőért, amit gyermekként Pécsváradon töltöttem. Mert nemcsak, hogy a házban megforduló mindenféle népség, például német meg magyar erdőőrök, ismerősök kocsisai, hajtók, akik a vadászatokon szerepeltek, saját kocsisaink sora, s mások révén tanultam meg ezeket a nyelveket, hanem azért is, mert párhuzamosan tanultam meg. Az ősmagyar nyelv, a középkori magyar nyelv, a népi nyelv, a különböző népi nyelvjárások, továbbá a rokonnyelvek: a finn, az észt, az obi-ugornyelvek iránt már fiatal korom óta szenvedélyesen bennem élő érdeklődést szintén ezzel tudom magyarázni elsősorban. A másik, ami nagyon fontos, hogy ez alatt az idő alatt kellett megtanulnom a magány elviselését, az anyátlanság érzésének megszokását, az emberek kegyetlenségének, komiszságának, brutálisan elnyomó szadizmusának, hazugságainak és mérhetetlen gyűlöletének azt a kisgyermek által szinte elviselhetetlen tömegét, amit én hároméves koromtól tízéves koromig, tehát alig hét-nyolc esztendő alatt megértem, és ami engem már kicsiny fiú koromban arra késztetett, hogy az életről, a halálról, a születésről, az istenről és más efféle nagyon súlyos problémákról félnapokat is elmélkedjem, sőt gyakran még az éjszakáim nagy része is ezzel telt el a sötétben. Ilyesféle problémákon törtem a fejemet: miért születünk, miért halunk meg? Ha meghalunk, mi történik velünk azután, lehetséges-e, hogy nem voltam, mielőtt megszülettem? Lehetséges-e, hogy ez a személyiség örökre és tökéletesen kialszik és többé semmiféle formában újjá nem keletkezik a halál után? Hogyan fogom megérni a halálom pillanatát? Milyen érzések, milyen szomorúságok, milyen kétségbeesések, emlékezések és görcsös ragaszkodások fognak majd akkor végigzúdulni bennem is? Mint már ebből is látszik, e kérdések a mai napig ugyanazzal a kínzó aktualitással és intenzitással gyötörnek, mint amikor először töprengtem el egy kis fecskének a holtteste fölött az élet és a halál misztériumán, vagy