Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)
Keszi Imre: Közölnöm kell önnel a következőket
maga, pedig tragédia. De eltérne az igazságtól ön, ha valaha is azt állítaná, hogy nem szereti már ,,A várakozók lakomája" című furcsa novella-füzérét, fiatal erőinek gyermekét, ezt a tekergő okoskodásokkal teljes, talmudian bölcs és modern könyvet, minden írásainak e legidőszerűbbjét. Aztán megengedhető, hogy szeresse ..Elysium" című regényét, a kollektív szenvedésnek ezt a szerény dokumentumát, elvégre vannak a közösségnek olyan dimenziói, amelyek felérnek a magányosságig. A többi írása emlékét őrizze meg tanulságként: ilyen a cseresznye íze, így ropog a fogak alatt, ha a porból veszi fel és elmulasztja gondosan lemosni. Ha senki a világon nem érezné ezt az utálatos ropogást (megnyugtatom: érzi!), önnek akkor is éreznie kell. ÉS ITT ÉRKEZETT EL A PILLANAT, AMELYBEN ÖNNEK szembe kell nézni bizonyos kérdésekkel, még akkor is, ha ezeket tulajdon lelkiismerete helyett csak egy bizonyos kérdőív tette fel. Legfeljebb át kell fogalmazni őket egy kevéssé. Például így: mire jó ez az egész? Néhány mondatba sűríteni mondanivalója lényegét? Ez így kétségkívül túlkevés és túlzok egyszerre. Ha egyetlen szót mond: változatok — ezzel körülbelül kimondotta programját, ha viszont tovább kívánja részletezni, akkor vagy kipakkolhatja egész életművét, a még talán megírandókkal együtt, vagy pedig egyszerre lesz nagyigényű és felületes. A világ az örökösen tökéletesedni akaró változatok szünet nélkül gomolygó komplexusa: ez legyen, ha ugyan képes rá, a mű is. ön se kösse magát semmi máshoz, csak éppen ehhez az örök változatossághoz. Igyekezzék, mint ahogy eddig is igyekezett, minden írásában más és más lenni. Hogy aztán a sok változat között lesz-e az állandóságnak valamely záloga is, azt majd mutassák ki, ha ugyan kedvük lesz rá, a filológusok. Sose nyugtalankodjék, ha egy és más kritikus az egyéniség, a jellegzetesség hiányát rója fel Önnek. Dobja vissza a labdát, mondván: aki keres, az talál. Hasonlóképpen ne nyugtalankodjék a mesterek és példaképek nyüzsgően bőséges választéka miatt sem. Viszont próbáljon világos határvonalat vonni a holnap és a holnapután — a folytathatóság és a maradandóság — között, az utóbbi javára. Gondolja meg: a római pogányság és a római egyház harcában a holnapot kétségkívül az egyház képviselte, de azt hiszem ön a maga részéről szívesebben olvassa Catullust, mint Tertullianust és bármikor hajlandó visszazuhanni az oszlopszentek magaslatáról a horatiusi aranykor mélyeibe. Hasonlóképpen bizonyára nem vonakodik elismerni Kölcsey történelmi igazát, de a maradandó az ön számára is Berzsenyi, A közelítő tél és még összesen vagy egy tucatnyi vers. Nem kenyere a bátorság, de
