Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Kassák Lajos: Válasz néhány kérdésre

ságával gazdagabbá, boldogítóbbá teszi életünket. Ez minden igazi művész alkotó tevékenységének alfája és ómegája. Amennyire tehetségemtől tellett, ezzel a felfogásommal iparkodtam egyéniségemet átadni a közösségnek. De nem úgy, hogy elveszítsem magam a tömegben, hanem hogy jelenlétemmel gondolkodásra és cselekvésre serkentsem az embereket. Sose vágytam kiváltságos szerepre, úgy adódott, hogy az élet árnyoldalán kell járnom, és ebben a sötétségben szeretnék lámpákat gyújtani. Tollal és ecsettel a kezemben sokat dolgoztam, dolgozom ma is, és ha saját értékelésemmel átgondolom eddigi termésemet, úgy vélem, találok köztük néhány érdemes darabot. Költészetemben ilyennek merem nevezni Tisztaság könyve című és A tölgyfa levelei című köteteimet. Prózámban az Egy ember élete című önéletrajzi regényemet, néhány novellámat, és a többiek ott gyűrűznek körülöttük több-kevesebb fogyatékossággal. Festészetemből néhány jelentős darabot tudnék felmutatni a húszas évekből éppúgy, mint a legújabbak közül. Nagy küzdelmek közepette születtek meg ezek a művek. Szűkszavúak és zártak lettek. Ennyiben elütnek mind a kortársaim, mind a mai nemzedék eredményeitől. Erőimet nem a művészi tradíciókból, hanem a nyers, küzdelmes életből szívtam magamba, s ezért mai produktumaimra azt mondhatnám, irodalmat akarok csinálni az irodalom ellen, festészetet a festészet ellen. Nem vagyok neurotikus. Nyilván ebből következik, hogy nem a nyomasztó emlékek, a díszítő jelzők, hanem a természet és az alkotás bűvöletében élek. Ezek után felelni szeretnék az utolsó kérdésre is, amely így szól: ... „Hogyan ad választ a mai irodalom — magyar irodalom és világirodalom — a modern ember legidőszerűbb kérdéseire?" Az irodalom minden időkben inkább kérdezett, mintsem válaszolt. A válaszolás feladata a tudósoké. Az irodalom legjobbjai nem feltalálók, vagy pedagógusok, és megelégszenek annyival, hogy saját fájdalmaikat és örömeiket, vágyaikat és céljaikat tárják az olvasók elé. Űgy hiszem, jelen időnkben az írók, költők legnagyobb hibája, hogy áradó szavaikkal eltakarták mezítelen egyéniségüket, s így műveikből kimaradt az alkotó ember aranyfedezete. Általánosságokról beszélnek csak úgy általában. Lényegében a legtöbbjük reménytelen pesszimista, vagy felelőtlenül optimista. Egyik félnek a pesszimizmus torzította el a hangját, a másik félnek az optimizmus. Az egyik a halálfélelmet üvölti, a másik rózsaszín szemüveggel a közelgő boldogságról énekel. Szerintem tehát a mai művészet semmit, vagy csak nagyon keveset tud adni korunk modern emberének. Modernségnek a korszerűt nevezem. Az általánosan használt modern szó alig jelent ma többet a feltűnőnél, a furcsánál, a nevetésre,