Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Karinthy Ferenc: Nem akartam író lenni

KARINTHY FERENC: NEM AKARTAM ÍRÓ LENNI Nem akartam író lenni: az én nevemmel? Meg hát túlságosan is beleszülettem az irodalmi életbe, abban nőttem fel. semhogy különösebben vonzónak lássam ezt a pályát. Sok mindennel megpróbálkoztam, csak hogy kitörjek belőle — de a hidat sosem égettem föl magam mögött, mert a tudatom mélyén persze mindig csak ez akartam lenni, író. Voltam sportoló, s az időben az edzői pályára készültem; az egyetemen is jobban érdekelt az irodalomtörténetnél a nyelvészet: akkoriban etimológus szerettem volna lenni, kutató, aki szavaink múltját, eredetét fürkészi. Emellett a körülmények többféle foglalkozásra is rákényszerítettek, voltam hivatalnok, ügynök, lektor, dramaturg, riporter, elég sokat utaztam, s külföldön olykor trógeroltam is — mind e tevékenységek azonban, sajátosképpen, csak közelebb sodortak az irodalomhoz. A sport, a háborús idők hányattatásai, az utazások sok megírni való élményt kínáltak, a nyelvvel való bíbelődés is csupán stilisztikai előtanulmánynak bizonyult. Életem eddigi legsötétebb szakaszát egy Károly körúti zsinegüzlet méteres, nedves boltívei közt töltöttem, kötelet, zsákot, ponyvát árultam: tökéletesen elpazarolt évek, gondoltam akkoriban, miféle mű születhet ilyen kisszerű, hitvány élményecskékből? — később aztán ez is témává, anyaggá érett, több írásomban is. A világirodalom kérdéseiben nem érzem illetékesnek magamat, a jelen magyar prózával azonban fölöttébb elégedetlen vagyok. Hogy irodalmunk miképp ad választ a modern ember legidőszerűbb kérdéseire: ez a kérdés sosem foglalkoztatott. Sokkal jobban izgat, hogy vajon ötven vagy száz esztendő múlva képes lesz-e majd mai prózánk felidézni a kései olvasó előtt forró napjainkat, a változó, alakuló, soha nem volt kapcsolatokat, viszonylatokat, ütközéseket, szövevényeket, a kavargásokat és helycseréket, az emelkedő vagy aláhanyatló életpályákat, pedig ezt más nem fogja megírni helyettünk,