Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Garai Gábor: Eszköz és eszmélet

gúnyosan összekacsintunk. Az elébb valami efféle szöveg hangzott el a rádióban, a műsorismertetésben: ,,G. G.-vel a költővel beszélget X. kritikus." Hát én vagyok ez a G. G., a „költő"? Milyen furcsa, hogy a rádióban mintegy foglalkozásként emlegetik költŐ-voltomat, míg hivatalos helyeken csak a bejegyzett, tisztességes foglalkozásomat veszik tudomásul — s valójában nekik van igazuk, mert hogy is lehetne állandó mesterségnek nevezni azt, amit évente legfeljebb 50—60 órán át művel az ember! S én volnék G. G., a „költő"? Féligborotvált arcom a tükörből gyerekesen visszanevet rám. Számomra semmit sem változott ez az arc, mióta egyáltalán észrevettem, hogy van. Éppolyan, mint rég volt — csupán a fényképeim kezdenek elidegenedni tőlem. De az arc — az arcunkkal úgy vagyunk, mint a tulajdon gyerekünkkel; mindennap látjuk, s ezért épp mi nem vesszük észre rajta, hogy: jaj, de megnőttél, fiacskám! Az arcom kötekedve válaszol: — Semmit se higgy a hírverésnek; valójában az a cingár kölyök vagy te, aki az indián-rohamot vezeti az inkák földjének képzelt naphegyi gazdátlan telken, hogy ősei hazáját és szabadságát a fehér betolakodóktól végképp visszaszerezze; az a kikoplalt kamasz vagy, aki az infláció nyarán, szünidőben, napi háromszori étkezésben kialkudott napszámért téglát bont roskatag falakból az izzó alföldi homokon; te vagy az a félszeg fiatalember, aki életed első házimulatságán egyetlen lányt sem mersz táncra kérni, mert toldottfoldott, házi-készítésű ingkabátot viselsz és irgalmatlanul kilógsz a többi, jólöltözött úrifiú közül, s még a füleid is égnek, akár a lángnyelvek az apastolok fején ... És te vagy az, aki ott állsz egyetemi évfolyamtársaid körében, megszégyenülten, eleven tiszta hittel, s mégis, alig-ismert rokonaid bűneitől befeketítve; és az vagy te, aki a fejedbe csapod a vasutas tányérsapkát — vállapodon még semmi rangjelzés, mert késik a kinevezésed —, és útnak indulsz magas hivatalokba és méltóságteljes férfiakkal sikerrel vitázol a Tervért, hogy valóra váljon; te, a gyanakvó közösségből kiközösített, te mégy fel télen a hóban gyalog Budakeszire, hogy Leninről beszélj a betegeknek; te helyezed el éjszaka, reflektorfényben negyedmagaddal az alföldi város tüdőkórházának harmadik emeletén, 50 centiméteres falon ingadozva, a vasbetongerendákat; te bolyongsz titokban, bakaruhában, a veszprémi vár alatt; te fogod a fiad lázas fejét, te látogatod őt a kórházban naponként szorongva, hátha holnapra megbénul a teste egészen; te készülsz újra egyetemi szigorlatokra, kislámpa mellett, míg a gyerek alszik és feleséged mos a hideg előszobában; te vagy az, aki 56 novemberében, csavargó vagányok lődözése közben másfélmillió forintot cipelsz át,