Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Weöres Sándor: Önvallomás

merre kéne fordulnom? Ha a nehéz és távoli célt cserbenhagyva, szimplifikálódnék, ezt helyeselnék. De inkább legyen a munkám helytelenített, problematikus, sőt botrányos, mint megnyugtatóan keretbe illeszkedő, fakó, fölösleges. Paradox, hogy izolált én-nek bélyegzik azt a poétát, aki a közös univerzális áram élményét akarja közkinccsé tenni, s a sok külön kis praktikus célért törtető, zárt személyiséget fel szeretné oldani nyitottá, összefüggővé. Csak annyiban vagyok izolált én, amennyiben közösségi küldetésemet izolálják. Némelyik kritikusom azt írja, hogy formai eredményeimet el kell fogadni, mondanivalómat vissza kell utasítani. Barackot lehet úgy enni, hogy húsát lenyeljük, magját kiköpjük, de verset olvasni ilyen szétválasztással lehetetlen. És miért kellene mondanivalómat kiköpni? Hiszen nem a szocializmus ellen küzdök, hanem a kapitalizmusból örökölt karrierizmus, pozicionizmus ellen, a háborút okozó, sokféle egyéni és csoportos mohóság ellen, a harmonikus munkás pihenésért, a békés életért. összegezve: korunk horizontalizmusa berzenkedik az én vertikalizmusom miatt. Érthetetlen, embertelen, pesszimista, nihilista stb. Csakhogy az épülő kommunizmus nemcsak horizontális, széles, tágas, hanem vertikális is, magas szellemű, folyton továbbemelkedő. Vertikalista vagyok. A mélységet és magasságot kutatom, nem a közvetlenül érzékelhető szintet. Az ösztönvilág mélyeit és a szellemi régió magasságait. Munkám irreálisnak látszik, de hát a parány- és csillag-világról készült fényképek sem azonosak a napi látványokkal, mégis realitás a céljuk, és a tudásnak, s a társadalomnak továbbsegítése. Végül gondolják meg azt is, hogy a normális mederbe illeszkedésem hiánya a közösségért való áldozatvállalás; így sose jutok a húsosfazék mellé, valóban izolált vagyok, mint ember, de nem mint a közös felemelkedés harcosa.