Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Veres Péter: Ki ismer engem?

VERES PÉTER : KI ISMER ENGEM ? A barátaim és a nem-barátaim — írók és nem-írók —, 1945-ben és azután, de azelőtt se igen értettek egészen engem. Nem azért, mert alapjában érthetetlen lettem volna, nem is azért, mert olyan zseniálisul rejtelmes mondókákkal jöttem volna, mint az Ady Endre „fekete zongorája", hanem azért, mert valami történetileg örökölt feudál-patriarchális szemlélettel nézték akkoriban a „jó népet", s benne engem is. nemcsak a romantikus „narodnyikok" vagy a népbekapaszkodó úri nacionalisták, hanem még a legbaloldalibb forradalmár-szocialisták közül is sokan. Meglehet persze, hogy magam se értettem magamat, ámbár mindig olyan nagy önbizalommal jártam-keltem a világban, mint Mikszáth híres hályogkovácsa. aki nemcsak lovat patkolt, hanem szemeket is operált, ök — mármint a jóembereim —, természetszerűen azt az embert látták bennem, mert azt is akarták látni, akire az adott történelmi helyzetben (ezen az egyik a teljes társadalmi forradalmat, a másik csak az elodázhatatlan nagy reformokat értette), nagy szükség van, és aki talán erre igen-igen alkalmas is. (A nem-barátaim meg ugyanezért a pokolba kívántak, de róluk most ne essék szó.) Az egyik rész — mármint a jóembereim közül —, a nacionalistább, azt érezte: magyarságban megbízható, a másik rész, a szocialistább, úgy gondolkodott: valódi szegényparaszt, sőt földmunkásnapszámos, némi marxista iskolázottsággal, amelyben még fejlődhet is, mert meglepően értelmes és nagyon fogékony még az elvont gondolatokra is. Ha például szocializmusról, kollektivizmusról vagy individualizmusról beszél, tudja, mit értsen rajta, és ez nagyon fontos lesz az elkövetkezendő új világban, amelyben sokan fognak beszélni, de kevesen tudják, hogy mit kell mondani.